Sz. Bérczi Margit:
Búval teljes esztendeim
Petrőczy Kata Sszidónia életregénye
Ma már nehéz elképzelni, mennyi és milyen erős korlátokkal találkozott egy nő három és félszáz évvel ezelőtt, ha tudásra, önállóságra és alkotásra, önmaga művészi kifejezésére vágyott. Az 1600-as években Magyarországon a nők írástudását család-juk mikrokultúrája határozta meg: bizonyos családokban eltűrték, sőt elvárták a leá-nyoktól, hogy írni-olvasni tudjanak, más családokban a leányt talán megtanították olvasni (arra mégis szüksége volt az ájtatos irodalom olvasásához), írni azonban nem: sokáig élt a hiedelem, hogy ha egy leány írni tud, akkor a szeretőjének fog levelet írni, tehát leányoknak az írástudás veszedelmes, sőt káros.
És most képzeljük el a tudáshoz jutás nehézségeit egy nő számára egy történel-mi tragédiákkal sújtott országban, a három részre szakadt Magyarországon..
Magyarország 1541-ben hosszú időre, százötven évre három részre szakadt. Középső része török iga alatt élt, török hadak pusztító jelenléte közepette. Az ország nyugati peremvidéke és Észak-Magyarország jogi értelemben a magyar királyság, a Habsburg-kormányzat azonban nem törődött sokat a magyar királysághoz tartozó területekkel, ezeket ütközőállamnak tekintette a veszedelmes török hadak és a csá-szársághoz tartozó örökös tartományok között, a magyar királyság önállóságát igye-kezett korlátozni: ezért volt kénytelen a magyar nemesség az 1680-as években feladni a szabad királyválasztás jogát. A kormányzat korlátozta a protestánsok vallásgyakor-lását is, sokszor erőszakosan. Erdély fejedelemség volt, s maga választotta fejedelmét, tehát jogi értelemben önálló, de a valóságban nem független: török „patronátus” alatt állt, adót fizetett a török Portának, had- és külügyeit némiképp össze kellett hangolnia a török Porta törekvéseivel, és fejedelmeinek mozgásterét mindig az határozta meg, mekkora erőt képviseltek, mekkora önállóságot voltak képesek kivívni a törökökkel szemben.
Százötven évig állt fenn ez az állapot: 5-6 generáció számára jelentett erős tra-umát, és számos további gazdasági, társadalmi és kulturális hátrány, emberi tragédia okozója volt.
Petrőczy Kata Szidónia (1662-1708) észak-magyarországi evangélikus család-ban született. Összetett keresztnevét Ágost szász választófejedelem unokahúgáról, Catharina Sidonia von Lauenburgról kapta († 1594; ő volt az észak-magyarországi Forgách Imre harmadik felesége). Családjában a nők írástudását természetesnek tar-tották, és a férfiak háromnyelvű író-olvasó életformában éltek: a kor igényes irodal-mát el tudták olvasni latinul, és alkalomadtán írtak egy-egy verset, akár magyarul, akár szlovákul. Édesanyja a születése után hamarosan meghalt, de apja gondos neve-lésben részesítette gyermekeit: a három fiútestvér a frissen alapított, sajnos rövid életű evangélikus gimnáziumban tanult Eperjesen, és a kisleány is megtanult írni-olvasni, megismerte legalább az egyházi irodalmat.
Ám a korszak tragikus történelme tragédiákkal töltötte meg az ő életét is. Apja a Habsburg-ellenes érzelmű protestáns nemesség egyik vezéralakja volt: Kata alig több nyolc esztendősnél, amikor apja – a Wesselényi-összeesküvésben való részvétele mi-att – menekülni kényszerült: ő három fiával együtt Erdélybe, a gyermekleány Len-gyelországba, ismerősökhöz került, s nem látta többé viszont a családját. Apja és két bátyja, Miklós és Imre hamarosan meghaltak; harmadik bátyja, István, aki unokatest-vérük, Thököly Imre tábornoka és társa volt harcokban és a törökországi száműzetés-
1
ben egyaránt, csak annak halála után tért vissza Törökországból Magyarországra, s a testvérek már nem találkozhattak.
Magára maradva a fiatal leány a házasságtól remélhette sorsa rendeződését. 18 esztendősen, bizakodva és reménykedve érkezett Erdélybe a fiatal erdélyi nemes, Pekri Lőrinc feleségeként; ám megpróbáltatásai nem értek véget. Házassága nem volt boldog, tizenegy gyermeket hozott a világra, de csak öt leánya ért felnőttkort. Férje nem ismerte a hűséget sem családi, sem politikai tekintetben, ezzel sokszor sodorta bánatba a feleségét, veszélybe a családját. A házaspár megpróbált megtelepedni Észak-Magyarországon, de az ifjú asszony ott nem gyakorolhatta szabadon evangéli-kus vallását, így visszatértek Erdélybe. Petrőczy Katának nem maradt más, mint az irodalom és a vallás, amely vigasztalta és erősítette.
A történelem éppoly űzötté és zaklatottá tette idős éveit, mint ifjúságát. 1703-ban megkezdődött II. Rákóczi Ferenc szabadságharca. Pekri Lőrinc csatlakozott a fejedelemhez, emiatt a költőnő hosszú hónapokig szenvedett az osztrák császári csa-patok fogságában, s amikor kiszabadult is, háromszor kényszerült a Rákóczihoz hű családokkal együtt menekülni, hol Moldvába, hol Észak-Erdélybe. A múló idő, sorsuk hányattatásai végül összebékítették az idősödő házaspárt: utolsó éveik legalább béké-ben teltek el. Mindketten meghaltak még a szabadságharc bukása előtt: férje alig né-hány hónappal élte túl a költőnőt.
Tulajdonképpen az is megrendítő, hogyan jöhetett létre egy női életmű ennyi hányattatás közepette, hogyan volt egy asszonynak annyi testi-lelki ereje, hogy műve-it – három ájtatossági mű fordítását, két imát és legalább 46 verset – megalkossa. És ez nem csak egy életmű a többi között: ez a generáció legkiválóbb lírai életműve.
Életében csak prózafordításait tette közzé nyomtatásban. Ezeket német ájtatos-sági művekből készítette (Katolikus válasz, hely nélkül, 1690; Johannes Arndt művei-ből A kereszt nehéz terhe alatt elbágyadt szíveket élesztő, jóillatú XII liliom, Kolozs-vár, 1705; és a Jó illattal füstölgő igaz szív, Lőcse, 1708). Ezekben is megszólal az a bátorság és öntudat, amely költőként is jellemezte. Fordításai elöljáró beszédeiben erős írói önérzettel indokolja a művek létrejöttét, megmagyarázza összefüggését élete eseményeivel, s erőteljesen védelmezi jogát arra, hogy nő létére is nyomtathasson ki műveket: „Tudom, lesznek olyanok, kik gyalázni s ócsárolni fogják e kis munkámat, […] annál is inkább, hogy asszonyember munkája, de nem bánom...”
Megindító az a tudásvágy, önmaga és művészete tökéletesítésének vágya, amely egész életében irányította. Műveltségének elsőrendű forrása a protestáns kegyességi irodalom és a korszak tömegkultúrája: a népszerű költészet. Emellett két kulturális mikroklíma hagyott mély nyomot versein: az 1690-es évek első felében az Észak-Magyarországon megismert főúri barokk világ, Esterházy Pál udvara, az évtized má-sodik felében a pietizmus, az evangélikus egyházon belül terjedő kegyességi reform-mozgalom. Amikor Petrőczy Kata ifjú leányként verseit írni kezdte, mintaként a pro-testáns egyházi énekköltészet állt előtte, és versei annak gondolatkörében, annak stí-luskincsével szóltak. Észak-Magyarországon új irodalmi áramlatokat, műveket ismert meg: kortárs világi költőket, új stílusrétegeket (a főúri barokk művészetet), és azok elemeit bele is olvasztotta verseibe. Az itt töltött években vált tudatos, érett költővé, s itt sajátította el a versszerkesztés képességét. Ugyanilyen gazdagon és önálló módon használta föl a korszak „divatos” énekeinek, a népszerű énekköltészetnek toposzait, szóképeit. Mindezek az elemek maradandó, szép költői képekké tömörültek versei-ben. Ekkor vált képi kifejezéskészletének alapelemévé a szél és víz (átvitt értelemben sóhajtás és könnyek), valamint a fény és árnyék (azaz öröm és szenvedés) ellentétpár-
2
ja. Mindkettő az örök változást, egyben személyes életének tragikumát jelképezte: „Sebes árvizeknek, kegyetlen szeleknek / Érzem kemény zúgását”; „Mint sebes sze-lek zúgási, / Tenger vize áradási, / Olyak, mint vizek folyási, / Bánatimnak újulási.” Az 1690-es évtized második felében ismerte meg a pietizmus eszméit, ekkor versei-ben új eszmék kaptak teret: érzelmi vallásosság, Krisztushoz vezető boldog szenve-dés: „Keresztfán halál meg, szerelmes Jézusom, / Hogy nékem is legyen keresztre vágyásom...” Verseiben ekkor a vízió határait súroló, merész költői képek születtek.
Ám hiába a művészet állandó tökéletesítésének vágya és a kifejezés szépsége, ettől még versei elöregedtek volna a többi, vele kortárs férfiköltő műveivel együtt. Ami ma is élvezetessé, sőt csodálnivalóvá teszi, az az érzelmek bátorsága: ő merte, amit a század férfiköltői nem, versbe önteni személyes élete eseményeit, szubjektív érzelmeit: bánatát, házassága buktatóit, sértett büszkeségét, vívódását. Férje hűtlensé-ge idején a büszkeség, öntudat, alázatos szerelem hangjain szólnak a versei.
Verset írt a férjével kacérkodó (rokon) nőről; verset, amikor látta, hogy más nőbe sze-relmes férje milyen nehezen válik meg a másik nőtől; verset, amikor megtalálta férjé-nek a másik nőhöz írt szerelmes versét, s férje zavarában azt állította, feleségének írta, holott a szöveg szemmel láthatóan nem illett a hitvesi szerelemre. Mennyi egyedi, még évszázadokig páratlan téma! És mekkora bátorság a 17. században versben ke-resni az elégtételt a megsértett női büszkeségre!
Petrőczy Kata Szidónia modern értelemben is költő. Ő nem alkalomszerűen verselt, alkalmanként versbe öntve egy-egy imát vagy levelet, az ő számára a versírás az egyéni érzelmek kifejezésének egyik módja, mondhatjuk: szubjektív lelki kény-szer. Ez a legmodernebb vonása: ő nem a tőle fönnmaradt versek nagyobb mennyisé-gének, hanem érzelmi tartalmának és esztétikai minőségének köszönhetően birtokol ma is sajátos, vonzó költői karaktert.
Sz. Bérczi Margitot évek, sőt évtizedek óta kíséri a költőnő alakja, s addig nyugtalanította, serkentette, hogy – némi baráti buzdítás után – regénnyé formálta élete történetét. Ahogy a régész cseréptörmelékből alkotja újjá az antik vázát, az élet-út adalékaiból egy lélekrajzot épít föl: egy asszony útját siralmas születésétől holtig búban gyötrődéséig.
Talán nem tévedünk, ha azt gondoljuk: ez a lélekrajz a regény legmélyebben ha-tó rétege. Mély beleérző képességgel, finom természeti és életképekben, lírailag meg-ragadott jelenetekben rajzolja meg a költőnő lelki útját:
•
az anya, Thököly Erzsébet halálát,
•
az ábrándozó serdülő leányt: 41-42;
•
az ébredező szerelmet az őt feleségül kérő Pekri Lőrinc iránt: 74-75
•
az asszonyélet örömeit és fájdalmait, gyermekek születését és halálát;
•
az élettől búcsúzó, számadását rendező asszonyt: 235, 241.
Különösen jó érzékkel festi a házaspár viszonyának alakulását: az életvidám, udvarlós, „asszonyos” Pekri Lőrinc (ahogy a kortársak mondták) és a kérlelhetetlen erkölcsű, bánattól áthatott nő össze nem békíthető életfölfogását: 117, 118, 123.
Az életrajzot át- meg átszövi a versekből kiolvasott hit újraélése. Felejthetetlen a moldvai menekülés közben átélt karácsony rajza, a közösségben megélt áhítat, Jézus születésének örömünnepe, egyben az idősödő házaspár összebékülése: 220-221.
A regény szövegébe otthonosan fűződnek bele a rég halott költőnő szavai, le-vél- és versidézetei; megannyi tanújele annak, hogy Bérczi Margit belülről élte végig a költőnő életét, az ő szavaival gondolkodott és fejezte ki önmagát.
3
A tudomány igazsága és a művészet igazsága nem ugyanaz. Bérczi Margit olyan regényt adott a kezünkbe, amely közel hozza, megélhetővé és megérthetővé teszi egy érezni bátor, nagyszerű asszony életét, s így újra, tovább élni segíti.
S. Sárdi Margit
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése