44. Irgalmazz Úristen immáron énékem.
Földi élete beteljesedett azon az csillagfényes éjszakán a fogolynak. Bálintnak szépen köszönte hátralévő életében.
Unokája, Erzsébet olyan értéknek tűnt, mintha nélküle csonka lett volna az élete. A gyermekkel valamiféle meghosszabbításnak érezte az életét.. Igaz, ez a gyermekei révén is adva volt, mégis a kislány mint saját vére az ő nevét viseli, mint Anna nagyanyja nevét, ezt tudva kiengesztelődött, a sors nem várt ajándékának tekintette., Mintha Erzsébet folytatná azt, amit ő most már abbahagy.. Lehet, jobb lesz a sorsa, bár ő sem volt elégedetlen saját sorsával, csak ez az utolsó négy év, a ragsors csúfította el. Amit előtte évtizedeken átélt, ha voltak is nehéz napjai, betegség, halál, de az összegzés szép és tartalmas élet. Ferenc és a gyermekei olyan ajándékok voltak számára, amiért nem lehet eléggé hálás a Mindenhatónak. Ezt a szép életet teljesítette be a kis Erzsébet.
Ilyenekkel volt tele a szíve azután a csillagos, nyári este után.
Örömének azonban volt árnyoldala is. Családjának, a Báthoryaknak halálát könnyeivel gyászolta éjszakákon át, és látta is maga előtt az isteni törvényt tagadó halál borzalmát.
Látta unokaöcsét, Gábort sok sebtől vérezve a Pece patak vízében mezítelenül, egyetlen együtt érző lény, kutyája őrizte csupán, aki az életéért is küzdött a sokszoros túlerővel szemben. Mégis ez a halál és Zsigmond unaka testvére halála nemcsak árnyékot vetett, valamiképp a saját gyalázatát is enyhítette, mert így a Báthoryak elleni összeesküvés része lett, s így a családért való szenvedés szimbólumává magasztosult. Ő az ellenség gel csak úgy harcolhatott volna, ha a király a perét kiharcolja Thurzóval szemben.
De ez nem adatott meg neki. És ki tuja, talán majd egyszer, évtizedek, évszázadok multán igazságot szolgáltat az utókor nekik, Gábornak, Zsigmondnak, és neki. Hiszen „ Az Isten malmai lassan őrölnek”.
Így tudott beletörődni a becsületüktől megfosztott Báthoryak sorsába. S maradt a kiengesztelődés kis unokájában, Erzsébetben.
Utolsó estéjén panaszolta Bálintnak, hogy milyen hideg a keze.
-Semmi az, Asszonyom, feküdj le. – Válaszolta az őr.
Ő pedig a párnát a fejétől a lábához tette, mert a lába is fázott. S mivel a lába így sem tudott felmelegedni, sokat forgolódott, álmatlanul töltötte az éjszakát. De a szíve se volt rendben. Alig vert s mintha meg akart volna állni, fájdalmasan nyilalt. Ilyenkor szokott Ráchel borogatást adni, de most szinte örült a bajnak, hátha végét járja derékba tört élete. Hiszen nincs ennél forróbb vágya. Aztán múltak a percek, az órák a múltba kalandozott, könnyeivel társította azt is ami szép volt és azt is ami fájt…
„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak”. Kedves igéje jutott eszébe, mert most a könnyek valóban boldoggá tették, most értette meg a boldog mondás mélységét… mintha már egy másik birodalomból nézné, ami elmúlt… odaátról, ahová egész szível vágyott.
Aztán az éneket vélte hallani, ami végigkísérte életét: „Irgalmazz Úristen…” Először csak imádkozta, majd halkan énekelni kezdte, nem akarta zavarni az őröket éjnek idején…Az ének mégis egyre hangosabb lett, mert a szíve dicséretet mondott mindenért, ami felülről jött ajándék volt.
Bálint felébredt és keresztet vetett:
-Az úrnő haldoklik…
„Irgalmazz Úristen, immáron énnékem
Irgalmazz Úristen immáron énnékem,
Mert csak benned bízik? Uram az én lelkem,
És tebenned nyugszik, Uram az én szívem.
Azért, Uram, Téged én felmagasztallak,
Te dicsőségedben hatalmasnak mondlak,
Mind e világ előtt irgalmasnak vallak,
És jóakarómnak én tégedet hívlak.”
Éjjel 2 órakor meghalt Báthory Erzsébet. 1614 augusztus 21-én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése