Napló.
43. Csillagok az égen.
Ráchel halála után különös változást észleltem belső őrömön, Bálinton. Mintha ráérzett volna, hogy ez a rab asszony rövidesen búcsút mond a földi életnek. Talán arra is tudta Rácheltől, hogy nem vagyok gonosztevő, ők ketten jó viszonyban voltak, még olykor tréfálkoztak is. A változás bizonyos gondoskodásban nyilvánult meg, mintha pótolni akarná Ráchelt. Hideg időben megkérdezte, nem fázom-e, vagy gyújtson -e mécsest. Nemrég is almával kínált. Meghatódtam jóindulatán. Egy vadidegen, akivel én semmi jót nem tettem, szeretné elviselhetővé tenni a sorsomat.
Tegnap reggel Bálint gondosan bekulcsolta az ajtót belülről, odajött hozzám, leült mellém és halkan beszélni kezdett:
-Asszonyom, Amit mondani szeretnék, nem szabad senkinek megtudnia, még akkor sem, ha vallatnák emiatt. Homonnai úr üzeni Asszonyomnak, ma este eljönne ide Homonnai úrasszony. Asszonyomat szeretné látni, de mez szigorúan tiltva van. Én azonban el tudom intézni, hogy senki se tudja meg. Nem akarom tudtára adni, hogyan, de bízhat bennem, és jobb, ha a részleteket nem tudja. Vacsora után a külső őröket el fogom bocsátani, ehhez jogom van, és akkor felkísérem a felső emeletre. Egy órát talán sikerül ott tölteni. Ha valami közbe jönne, akkor előbb kell visszajönnie. Ne aggódjon, remélem minden sikerülni fog.- És cinkos mosollyal ott hagyott.
Én meg azt sem tudtam, élek-e, vagy halok, hogy egy ilyen nem várt ajándékban lesz részem. Jó, hogy egyesül maradtam, mert csak folydogáltak megállíthatatlanul könnyeim…. Hogy az én Mennyei Atyám ilyen jóságos, hiszen még imádkozni se mertem ilyesmiért, bár szívem leghőbb vágya volt, hogy halálom előtt még egyszer láthassam gyermekeimet. Mert titokban azt reméltem, hogy Kata elhozza Palkót is, ha feljön az esthajnalcsillag, és talán Anna is itt lesz.
Aztán a könnyeket izgalom váltotta fel, és egy kis félelem is. Mi lesz, ha mégis egy áruló akad, aki feljelenti Bálintot. Hogy velem mi lesz, az a legkevésbé sem bántott. Az én életemben már tetőzött a gonoszság, engem már az odú életnél rosszabb nem érhet.
Délutánra alább hagyott a félelem is. Úgy készültem az estére, mint egy menyasszony a beteljesedő boldogságra. A ládámban volt egy sötétlila ruha, akkor viseltem, amikor a nagy uraságok aláírták a testamentumot. Ráchel mindenre gondolt, még ünneplő ruhát is berakott ruháim közé. Most örültem gondoskodásának. Egy fehér gyöngysor meg a letartoztatáskor a nyakamban lógott, és ott is maradt, illetve a ládába került, de öltözködés közben eszembe jutott, és ezzel próbáltam a régi Báthory Erzsbetet megeleveníteni. Ne lássanak a gyermekeim egy hajlott hátú, töpörödött öregasszonynak. Szerettem volna szemükben a régi maradni, most hogy búcsúzásképen utoljára láthatom őket.
Türelmetlenül vártam az estét, eközben leborultam újból és újból az asztalra, hálát adni az én kegyelemben gazdag Istenemnek ezért az ajándékért, mert a lelkem mélyén tudta, hogy neki köszönhetem.
Végre értem jött Bálint és indulhattunk. Látva az ő izgalmát, megnyugtattam:
-Ne félj, Bálint, megsegít minket az Isten. – Csodálkozva nézett rám:
-Örülök, Asszonyom, hogy ilyen nyugodt.
Aztán elindultunk felfelé. A lépcsők, a feljárat ismerősnek tűnt. Hát persze, jutott eszembe, hiszen itt mentünk fel Ferenccel is az emeletre. Aztán, hogy felértünk arra is rájöttem, hogy nem az ebédlőpalotába megyünk, Hanem az úr szobájába, az ablak erkélyes szobába, ahol mint fiatal házasok azt a szép napot eltöltöttük.
A folyosó kihalt, csendes volt, de a szobából emberi hangok jöttek ki a nyitott ajtón. A szívem hangosan vert, csak eltudjam viselni, a rám váró boldogságot, ez volt az utolsó gondolatom, s aztán jött a meglepetések sora.
Még csak a küszöbön álltam, s már valaki a nyakamat szorította. Palkó, az én elárvult kisfiam volt az első, aki be se engedett, s már birtokba vett. Mindkettőnknek folytak a könnyei, pedig ő az évek során megnőtt, kész fiatalembernek látszott, de most mégis kisfiús szeretettel várt rám, az anyjára, akit annyira szerettek volna elszakítani tőle rágalmakkal, és ebben a gyöngéd ölelkezésben azért újjongtam belül, mert tudtam, ez nem sikerült ellenségeimnek.
Eközben egy vékony gyermekhang ütötte meg a fülem.
-Miért sírnak? – kinek a hangja ez, kérdezni se tudtam, mert Katám jött felém egy gyermekkel a karján.
-Édesanyám, itt van Erzsébet is, a kis unokád.- s a kicsivel együtt ölelt át.
-Mi csak Erzsónak hívjuk… - és karomba adta a kislányt. Erzsó nem idegenkedett, de nekem sok volt a jóból, mintha erőm akart volna elhagyni ebben a nem várt örömökben. Leültem a kis ERZSÓVAL egy székre. Néztem az arcát, s láttam a nyílt, nagy báthory szemeket, mintha Katát láttam volna gyermekkorában. Keresni kellett a szavakat, hogy a kislányt magamhoz édesgessem.
-Hány éves vagy, Erzsó?
Ő az ujjacskájával mutatta a hármat.
-És azt is tudod, hogy hívnak?
-Homonnai Erzsébet, de van még egy… - és apjára nézett. György nevetve mondta:
-Homonnai Drugeth Erzsbet.
-Szép a szalag a hajadban, meg a ruhád is szép… - próbáltam tovább közeledni hozzá, s a kislány visszaadta a bókot:
-A Te ruhád is szép… meg a gyöngyöd is. – és kezével morzsolgatni kezdte a kalárisomat. Én meg boldogan levettem a gyöngyöt.
-Neked adom, én már nem is nagyon hordom. – és a nyakába akasztottam. Ő pedig lehuppant az ölemből, apjához szaladt:
-Szép vagyok? – aztán feleletet se várva, kifutott az ablak erkélyre, mintha meg akarná mutatni, bár ott senkit sem talált.
Csak ezután öleltem meg Katát, Györgyöt, akik csendben nézték kettőnk ismerkedését. Az asztalon hús, sütemény bor volt vacsora gyanánt, de annyi beszélnivalónk volt, hogy erre nem jutott idő. Kata elmondta, nem mertek Annának szólni, nehogy feltűnő legyen a szándék. Megtudtam azt is, hogy Báthory Gábort a múlt év decemberében csellel meggyilkolták Váradon. György azt is elmondta, hogy levelimet a császár megkapta, melyekben a pert kérem magam ellen, hogy az ártatlanságom bizonyíthassam, de Thutzó akadályozza a lefolytatását. Szembe száll a felsőbb hatalmakkal is álnokul. Ha valaki a fogságban akar tartani, hát ő az, mert a saját céljait szeretné elérni, az erdélyi fejedelemségre pályázik titokban, lehet a fia számára. Ezért fordult a Báthory család ellen, a keze messzire elér… Báthory Zsigmond is meghalt a börtönben, lehet, megmérgezték.
Én döbbenten hallgattam ezeket, és csodálkoztam, de végül is jó volt, hogy végre minden tisztázódik előttem, saját sorsom is. György figyelmeztetett, elfogyott az időnk. Ő lement a kapuőrséghez, nehogy valaki gyanút fogjon.
Mi még néhány percre kimentünk az erkélyre, ezt én kértem. Palkómmal csak itt tudtam még néhány szót váltani, tanuljon szorgalmasan és őrizze apja emlékét, legyen ő a példaképe, őrizzen engem továbbra is változatlanul emlékeiben. Ő simogatta a kezemet s tudtam felesleges ezekre figyelmeztetnem.
Kicsi Erzsó már anyja ölében szunnyadozott, ujjait szopogatva, de a szeme még nyitva volt. Én megsimogattam a fejét, ő elmosolyodott. Kata míg ágyazott neki a karomba tette, s ez volt számomra az a ritka pillanat, mely heteken át fogva tartotta szívem
Künn a távoli hegyek már az éj közeledtét jelezték. A naplemente épp olyan narancsvörös fényben tündökölt, mint amikor Ferenccel ültünk itt, több mint harminc évvel ezelőtt. Szemem elhomályosult… Milyen távoli az emlék, s mégis milyen közel jött az az este… Milyen rövid az élet, n mennyi naplemente varázsolta, azóta bíbor fénybe a láthatárt. Az idő mégis, mintha azóta is, csak azt jelezné, azt az egyet, hogy minden nap ajándék, ami adatik az embernek… mint adatott ez a nap is nekem, életem sötétjében újra a nap fénye, a lemenő napé, amit köszönteni illenék, ahogy Ráchel kért erre halála előtt…
De hiszen már a csillagok is fénylenek a láthatáron… nem is csak fénylenek, ragyognak, hogy könnyű legyen a búcsú most és majd egykor az utolsó, a végleges…
Klcsi Erzsó már elaludt.
Mi elcsendesedve néztük a csillagok sokaságát… én bizonyára utoljára… tudtam ezt, de nem fájt a szívem.
Búcsú szeretteimtől, a csillagos égtől hátralévő életemet bearanyozta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése