4O. Befalazva.
„A szívnek ünnepek kellenek! Legyen az öröm, ajándék, találkozás vagy bánat, elválás, veszteség, A szívnek dobognia kell, a szív nyugalma halál” Valaki leírta ezeket. Művész, fiklozófus? Ki tudja? S így van –e valóban?
Azon a hideg decemberi napon, 161O szilveszterén megállt egy hintó az ecsedi vár bejárata előtt, az Úrnő Ráchelbe karolt és az őrök kíséretében bement a kapun, mely döngve csapódott be utána. Belső indítatásként felnézett a szürke égboltra, noha ez akkor vigasztalan volt, fekete felhők úsztak felette, oly szenvtelenül, mintha egy haldokló lépte volna át a kaput.
Nagy ünnepe lehetett szívének ez a pillanat, mert hangos kalapácsként ütötte a szív az élet ritmusát… bizony élt ez a szív, sokkal inkább mint bármikor. Aztán a vigasztalan felhők helyett a vigasz nélküli félhomály vette körül. A fáklyák fénye utat mutatott, az előtte és utána csörtető őrök ugyan nem taszigálták, de nem is mutattak sem együttérzést, sem méltatlankodást, szenvtelen kíséret volt, őket az „akció” végén lakoma és duhaj mulatozás várta, s szabad életük ezen kedves ígérete sietésre sarkalta őket.
A cella az volt, melyet egykor, ama örömteli napon Ferenccel kívülről néztek mint boldog szerelmesek, szabad emberekként mérföldnyi távolságra a kitaszítottság és úttalanság rémétől. Ferenc tréfálkozva megkérdezte:
-Bemenjünk? Akarsz néhány percre rab lenni? Az én egyetlen rabom… - nevettek, és tovább mentek egymást átkarolva.
Most a rabság megszűnt számára mint választható lehetőség. Egy dimenziós lét… fogság, ki tudja meddig….Méltatlan hozzá, mert ártatlanul kell elviselni, talán a haláláig. Ünnep-e szívének? Bár ne lenne az! Lennének inkább szürke hétköznapok, kötelességek, unalom, betegség bármi, csak ne ez a sötét odú.
Most nézet körül először. Olyan volt a cella, amilyennek lennie kell: asztal, szék, két fekhely jobbról, balról a falak mellett, valami tisztálkodásra szolgáló edény. Pádimentum helyett kiálló kövek, szalmával behintve… és sötét kövek körös-körül.
Ráchel meggyújtotta az asztalon lévő gyertyát. Az őrök parancsnoka rekedtes hangon megszólalt:
-Itt lesz, Asszonyom, a szállása. – Hangja mintha némi együttérzést is kifejezett volna.
Erzsébet hallotta a zárban fordulni a kulcsot, aztán a távozó lépéseket s utána csend lett… mélységes csend… Leült az asztal mellé, Ráchel melegen átfogta vállát:
-Ne félj, Kincsem. Most úgy látszik el kell viselni a rosszat, de nem lesz ez mindég így…. Megszabadulsz! Gábor úrfi, a nagyságos fejedelem eljön és kiszabadít, meglásd…
Az őrök a ládát csak úgy bedobták az ajtón. Ráchel most az egyszerű emberek mindentudásával, hogy a rossz elviselhető legyen, rendezkedni kezdett. Mert a szíve mélyén azért tudta, hogy a szabadulás bizony még odébb van. Most ez az odu, ez a hideg celle az ő úrnője „lakosztálya”. Itt folytatódik derékba tört élete. Az élet szebbik fel, amely neki fél évszázadon át kényelmet, megkülönböztetett életet jelentett, megszűnt. Ez a láda, néhány váltó ruhával a vagyona. Hiába vannak várai, kastélyai, kincsei, itt most ő nincstelen, szegényebb a jobbágyainál is, és rosszabb a sorsa, hiszen rabmadár…Csak a börtönfalait látja éjjel és nappal. A vidám napfény a madárcsicsergés, a sokszínű, szépséges élet a csillagok milliárdjaival nincs többé…
-Jó, hogy itt vagy, Ráchel, jó, hogy vigasztalsz, keress valami melegebb ruhát nekem.
Erzsébetben mióta csak a vár alsó labirintusába értek, azok az egykori emlékek kavarogtak, amiket egykor Ferenccel átélt. Azóta se járt itt, pedig sokszor megfordult a várban. Míg dajkája a ruhák között matatott, az asztalra borult, s talán a fáradságtól, talán szabadulásként egy röpke álom vette birtokába.
Különös, ahogyan a szép emlékek még a legsötétebb helyzetben is be tudják fedni könnyű, fényes porral a valóságot. Álmai szárnyán visszaszállt ama régi, régi emlékei közé s mintha Ferenc fiatal felesége lenne… valami alig és követhető átváltozás, múltba szállás kerítette hatalmába, mintha akkor mégiscsak vállalta volna a játékot, és férjével együtt ült az asztal mellett, mint az ő foglya, s oly boldog volt néhány pillanatig, hiszen annak a fiatal férfinek a szerelme lett újra, aki egykor mindennel megajándékozta, amit csak a halandó földi életében megkaphat. S kitudja, talán valóban ott volt, mert az igazi szeretők nem is válhatnak soha el egészen egymástól… Ferenc el akarta feledtetni vele az elviselhetetlent…
Zajra ébredt. Egy szolga hozta az ebédet, és az őr beadta.
Az éj nagy részét ébren töltötte el. Gondolatai összekuszálódtak, hidegek voltak a falak, de legjobban mégis az áthatolhatatlan sötétségtől szenvedett. Ha csak egy parányi fény áthatolt volna ezen a sötétségen vigaszul… de fény sehonnan sem érkezett.
Aztán azzal biztatta magát, majd eljön a reggel, s akkor Ráchel gyertyát gyujt. A hajnalokat, a pirkadatot el kell felejteni, pedig hogy szerette a hajnalokat, a pirosan izzó napkeltét, mely oly sokszor örömre derítette élete során, ha az éjszaka lelket rabolt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése