Napló.
42. Egy szörnyű álom:
A vár börtöncellája.
A napok és az éjszakák összefolynak. Félhomály jelzi a nappalt, nap nélküli csorbafény. Az éjszaka sötétsége hold nélküli, csillagtalan, mert az égitestek csak az út vándorainak világítanak meg a rosszalvóknak az ablakon át. A börtön ablaktalan. Összefolynak a hétköznapok és az ünnepek is , noha a rab számára azért tudott, hogy Krisztus megszületett, meghalt, feltámadott, felment a mennybe és pünkösdkor elküldte a Lelkét közénk, hogy a szívünk el ne gazosodjon a sötétségben.
Ráchel becsempézte ruháim közé Sylveszter János Újtestamentumát, s én ezzel táplálom lelkemet naponta. Ha ez nem lenne, bizony elgazosodott volna szívem. A magány, a csend, ha a mindennapok tápláló magánya, csendje, az az élet ajándéka, de a számkivetettség sötétségében a Kísértő fegyvere, mellyel támadja szívünk és kísérti elménket… mintha csak a bűn és a gyalázat venné körül a hitben szegényt… és a Sátán uralkodik a világ terein, a virágos réteken, hegycsúcsok magasában. „Vesd le magad…” mondotta jézusnak is, de Ő elutasította a Gazfickót, mert tántoríthatatlanul bízott égi Atyjában.
Így támad engem is majd hogy nem naponta, hogy a gyalázatom felülről való, s itt alant nincs más, csak a sötét labirintus, meg a pusztulás. S ha keresed a kiutat, csak vele, a Szörnnyel találkozol. De én tudom, hogy az én Istenem jóságos Atya… Krisztus szenvedését én is hordozom ebben a sötét világban… és a Lélek segít elviselni a csalódásokat.
Mert nem az én Teremtőmben csalódtam nap mint nap, hanem azokban, akiktől segítséget reméltem. Tudom, az enyéim semmit sem tehetnek, noha van vagyonuk és jóságosak. A felsőbb hatalom az ő jóságukat keményen megtorolná, ha hozzám közelednének, hogy rabságom igáját enyhítsék. Pedig mekkora öröm lenne látni őket, megfogni fiam kezét, tanácsolni őt, hiszen még alig igazodik el az élet dolgaiban. De nem! Ilyesmire gondolni sem szabad, mert akkor rám őr a kibeszélhetetlen bánat. Mindezekért a Mennyei Atyámat kárhoztatni nagyon gyarló gondolat lenne, mintha ő adta volna ezt a nehéz sorsot… ez az emberi bűn következménye… ami számon kéretik… én ugyan nem kívánom senkinek…
Mindezt a nádornak köszönhetem, aki gyűlöli a Báthoryakat.
Temérdek a bűn ebben a világban. A gyarlóság, a szerzés vágy, a hatalom akarása elborítja a földet… ezektől szenved az ártatlan. „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak”. Ez bizonnyal igaz, habár tudom, ez a vigasz ama örökkévalóság messzi boldogsága. Azt is tudom, ez vár a hűséges lélekre. Ám a sírás sorsunk labirintusában mégis vigasz már itt, és mindég nyugalmat ad a vigasztalanságban…. Kicsit kitisztul a láthatár, mintha kisütött volna a nap, fénnyel árasztja el az odút… Felemeli a lelket a tisztultabb régiókba.
A Sátán gyakori vendég ilyen „kő-közé zárt lélek számára. De van fegyverem… Áldott legyen az én Istenem!
Ami jobban fáj és nagy csalódás, hogy Erdély fejedelme, Gábor öcsém megfeledkezett rólam. Mert hiszen neki hatalma lenne segíteni, vagy legalább vigaszt nyújtani, ha nem is szabadulást. Ha valami titkos jelet adna, hogy nem felejtett el, eljön a szabadulás órája, hogy csak várjak türelemmel. Ha jól számolom a napokat, majd két éve töltöm itt napjaim ebben a sötét cellába, és még csak hírt sem kaptam tőle, hogy közbe járt volna királynál az én ügyemben.
Hiába írom leveleimet Mátyás királynak. Hiába kérem, legyen nyilvános per a vád bizonyítására. Jogom van nemes emberként ártatlanságom bebizonyítani! Már többször kértem a per megindítását. Hiába. Ilyen hatalmas lenne Thurzó György? Hatalmasabb a császárnál, Erdély fejedelménél? Ennyire gonosz lenne? De hát miért gyűlöl engem? Mert azt érzem, hogy gyűlöl. Hogy bízott benne Ferenc…
Vagy olyan háttere van az én fogságomnak, amit én nem ismerek. Valami magasabb politikai érdek? S én csak egy figura vagyok a sakktáblán?
Ha mégis elfog a hátra lévő élet kínszenvedésének tudata ebben a kilátástalan rabságban, ezek a gondolatok álmaimat mérgezik..
A minap is… micsoda szörnyű álom!
Verítékben fürödve ébredtem fel. A sárvári vár mély alagútjában nyílt egy nagy helyiség. Jártam ott egyszer. A foglyok számára tartották fenn, de tudtommal Sárváron nem igen tartottak fogva senkit. Ebben a börtönben voltam álmomban, s hogy, hogy nem egy hatalmas vérrel teli kádban ültem. Emberek sokasága vett körül, néhány szolgálólány mezítelenül feküdt a kövön, mintha arra lettek volna kiszemelve, hogy vérük pótolja a kádban lévő vért… Minden véres volt, a kövek, a falak, még a mennyezet is. Az idegen arcok között csupán Darbúliát ismertem fel. Egy korbácsot szorongatott a kezében…. Arcán démoni gonoszság. Nem, Nem ilyen volt Darbúlia! Úgy tűnt, mintha ő lenne itt a parancsnok, aki a vért gyilkolással szaporítja. Ilyet még a Biccsén megégetett szolgálók sem mondtak… Ami a leginkább felizgatott, az emberek rám mutogattak, egyesek öklüket rázták felém, mintha az én bűnöm lenne ez a vérfürdő, noha Darbúlia tartotta kzében a korbácsot…
Iszonyatos álom volt!
Ráchel a sikolyra, mert sikoltozni kezdtem álmomban, hozzám futott, felébresztett és csillapítani próbált: „Nyugodj meg, Kincsem! Rosszat álmodtál?” Vizes ruhával borogatta szívem…
Mi lenne velem Ráchel nélkül?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése