4O. Befalazva.
„A szívnek ünnepek kellenek! Legyen az öröm, ajándék, találkozás vagy bánat, elválás, veszteség, A szívnek dobognia kell, a szív nyugalma halál” Valaki leírta ezeket. Művész, fiklozófus? Ki tudja? S így van –e valóban?
Azon a hideg decemberi napon, 161O szilveszterén megállt egy hintó az ecsedi vár bejárata előtt, az Úrnő Ráchelbe karolt és az őrök kíséretében bement a kapun, mely döngve csapódott be utána. Belső indítatásként felnézett a szürke égboltra, noha ez akkor vigasztalan volt, fekete felhők úsztak felette, oly szenvtelenül, mintha egy haldokló lépte volna át a kaput.
Nagy ünnepe lehetett szívének ez a pillanat, mert hangos kalapácsként ütötte a szív az élet ritmusát… bizony élt ez a szív, sokkal inkább mint bármikor. Aztán a vigasztalan felhők helyett a vigasz nélküli félhomály vette körül. A fáklyák fénye utat mutatott, az előtte és utána csörtető őrök ugyan nem taszigálták, de nem is mutattak sem együttérzést, sem méltatlankodást, szenvtelen kíséret volt, őket az „akció” végén lakoma és duhaj mulatozás várta, s szabad életük ezen kedves ígérete sietésre sarkalta őket.
A cella az volt, melyet egykor, ama örömteli napon Ferenccel kívülről néztek mint boldog szerelmesek, szabad emberekként mérföldnyi távolságra a kitaszítottság és úttalanság rémétől. Ferenc tréfálkozva megkérdezte:
-Bemenjünk? Akarsz néhány percre rab lenni? Az én egyetlen rabom… - nevettek, és tovább mentek egymást átkarolva.
Most a rabság megszűnt számára mint választható lehetőség. Egy dimenziós lét… fogság, ki tudja meddig….Méltatlan hozzá, mert ártatlanul kell elviselni, talán a haláláig. Ünnep-e szívének? Bár ne lenne az! Lennének inkább szürke hétköznapok, kötelességek, unalom, betegség bármi, csak ne ez a sötét odú.
Most nézet körül először. Olyan volt a cella, amilyennek lennie kell: asztal, szék, két fekhely jobbról, balról a falak mellett, valami tisztálkodásra szolgáló edény. Pádimentum helyett kiálló kövek, szalmával behintve… és sötét kövek körös-körül.
Ráchel meggyújtotta az asztalon lévő gyertyát. Az őrök parancsnoka rekedtes hangon megszólalt:
-Itt lesz, Asszonyom, a szállása. – Hangja mintha némi együttérzést is kifejezett volna.
Erzsébet hallotta a zárban fordulni a kulcsot, aztán a távozó lépéseket s utána csend lett… mélységes csend… Leült az asztal mellé, Ráchel melegen átfogta vállát:
-Ne félj, Kincsem. Most úgy látszik el kell viselni a rosszat, de nem lesz ez mindég így…. Megszabadulsz! Gábor úrfi, a nagyságos fejedelem eljön és kiszabadít, meglásd…
Az őrök a ládát csak úgy bedobták az ajtón. Ráchel most az egyszerű emberek mindentudásával, hogy a rossz elviselhető legyen, rendezkedni kezdett. Mert a szíve mélyén azért tudta, hogy a szabadulás bizony még odébb van. Most ez az odu, ez a hideg celle az ő úrnője „lakosztálya”. Itt folytatódik derékba tört élete. Az élet szebbik fel, amely neki fél évszázadon át kényelmet, megkülönböztetett életet jelentett, megszűnt. Ez a láda, néhány váltó ruhával a vagyona. Hiába vannak várai, kastélyai, kincsei, itt most ő nincstelen, szegényebb a jobbágyainál is, és rosszabb a sorsa, hiszen rabmadár…Csak a börtönfalait látja éjjel és nappal. A vidám napfény a madárcsicsergés, a sokszínű, szépséges élet a csillagok milliárdjaival nincs többé…
-Jó, hogy itt vagy, Ráchel, jó, hogy vigasztalsz, keress valami melegebb ruhát nekem.
Erzsébetben mióta csak a vár alsó labirintusába értek, azok az egykori emlékek kavarogtak, amiket egykor Ferenccel átélt. Azóta se járt itt, pedig sokszor megfordult a várban. Míg dajkája a ruhák között matatott, az asztalra borult, s talán a fáradságtól, talán szabadulásként egy röpke álom vette birtokába.
Különös, ahogyan a szép emlékek még a legsötétebb helyzetben is be tudják fedni könnyű, fényes porral a valóságot. Álmai szárnyán visszaszállt ama régi, régi emlékei közé s mintha Ferenc fiatal felesége lenne… valami alig és követhető átváltozás, múltba szállás kerítette hatalmába, mintha akkor mégiscsak vállalta volna a játékot, és férjével együtt ült az asztal mellett, mint az ő foglya, s oly boldog volt néhány pillanatig, hiszen annak a fiatal férfinek a szerelme lett újra, aki egykor mindennel megajándékozta, amit csak a halandó földi életében megkaphat. S kitudja, talán valóban ott volt, mert az igazi szeretők nem is válhatnak soha el egészen egymástól… Ferenc el akarta feledtetni vele az elviselhetetlent…
Zajra ébredt. Egy szolga hozta az ebédet, és az őr beadta.
Az éj nagy részét ébren töltötte el. Gondolatai összekuszálódtak, hidegek voltak a falak, de legjobban mégis az áthatolhatatlan sötétségtől szenvedett. Ha csak egy parányi fény áthatolt volna ezen a sötétségen vigaszul… de fény sehonnan sem érkezett.
Aztán azzal biztatta magát, majd eljön a reggel, s akkor Ráchel gyertyát gyujt. A hajnalokat, a pirkadatot el kell felejteni, pedig hogy szerette a hajnalokat, a pirosan izzó napkeltét, mely oly sokszor örömre derítette élete során, ha az éjszaka lelket rabolt…
2011. aug. 2.
báthory erzsébet balladája - 41. fejezet
41.Az évszázad bűnpere.
„Ki volt az első vádló? Úgy tűnik, ezt sohasem lehet már teljes bizonyossággal megállapítani. Csupán gyaníthatjuk személyét.”
Az első tanúkihallgatások Thurzó nádor parancslevele alapján történtek s több mint harminc tanút hallgattak ki. Ezt követték az 1611 januárjában folytatott kihallgatások, amelynek során Báthory Erzsébet négy kínvallatás alá vetett belső szolgáján kívül , meghallgattak tizenhárom csejtei lakost is. 1611. júliusában Pozsonyban újabb kihallgatások voltak, amikor több mint kétszáz tanú vallomását jegyzőkönyvezték. A kihallgatások során egyesek kényszer hatása alatt tettek vallomást, ezek a per korona tanúi voltak: Újvári János, jó Ilona, Szentesi Dorttya, Beniczky Ktalin.
A meglehetősen kusza, nemegyszer ellentmondó vallomásokból még az asszony ellen emelt vádakat is nehéz pontosan kihámozni. Az első önkéntes vádló Polikénusz János csejtei lelkész volt, az özvegy ádáz ellensége. Vádjait, melyek nagyobb része boszorkányság és ördöngősség, már ismerjük. A kannibál lakomák rendezése mint vád, csak az ő levelében fordul elő.
Nem tudjuk, hogy Polikénusz e levélben leírt vádjai mikor jutottak először a nádor tudomására, de a négy belső szolga vallomása sok hasonló elemet tartalmaz a lelkész vádjaival. A tortúra alá vetetteknek a következő kérdésekre kellett felelniük:
1. Mennyi ideje, hogy az Asszony /Nádasdyné/ mellett lakott, és mint jutott udvarába?
2. Attól kezdve mennyi leányt, asszonyt öletett meg?
3. Kik voltak azok, kiket megöletett és honnan valók?
4. kik voltak azok, akik az asszonyokat és leányokat az udvarba szerezték és csalogatták?
5. Minemű kínzással és móddal ölette szegényeket?
6. Kik voltak az eszközei a megölésben és kínzásban?
7. A holt testeket hová temették, vagy hová tették, és kik voltak azok, kik elrekkentették eféle holttesteket, hová temették, mint rekkentették el?
8. Ő maga az asszony kínozta –e őket, és ölte-e őket és mit mívelt akkor, mikor kínizta és ölette szegényeket?
9. Mind Csejtén, Sárvárott, Keresztútott, beckóban és még mely helyeken ölette és kínozta szegényeket?
10. Az emberek közül kik voltak, akik tudták, vagy látták volna az eféle cselekedeteit az asszonynak?
11. Mennyi időtől fogva tudják, vagy értették az asszony iszonyú cselekedeteit?
A vád koronatanúit az alábbi sorrendben bírták vallomásra: Újvári János /más néven Fickó/, Jó Ilona, Nagy István özvegye, Szentesi Dorottya, Szőcs Benedek özvegye, Beniczky Katalin Boda Jánosné. A vallomások kínzások hatására születtek.
Az ilyen tortúrák menetéről számtalan egykori leírás maradt az utókorra. Ezekből megtudhatjuk, hogy a vádlottat a hóhér a vallató és a jegyzőkönyvvezető jelenléténen mezítelenre levetkőztették. Hátra tett kezeit összekötözték, s ahosszú kötelet a mennyezeti csigán általvetették. Ilyen testhelyzetben magasra vonták, ezáltal a vállizületek kifordultak. Már ez is szörnyű fájdalmas lehetett, de a vallatók általában nem érték be ennyivel. A csigára vont személy lábaira nagy köveket kötöttek, s úgy húzták fel a magasba, ami a deréktájon okozott alig elviselhető kínokat. A lábakat a hirhedt spanyolcsizmákba fogták, melyeknek csavarjait szorítva egyre fokozni lehetett a vallatott kínjait. Ha ez sem bizonyult elegendőnek, fáklyákkal égették, tüzes szerszámokkal szurkálták, megtüzesített fogókkal tépdesték, a kihallgatott testét. Valahányszor a boldogtalan elájult a kínzás közben, vízzel leöntötték és folytatták a tortúrát.
Enyhébb kínzásnak számított, amikor pálinkát öntöttek a vallatott fejére, és meggyújtották, vagy ha szöges deszkára fektették, és a nemi szervét megkorbácsolták. Némelykor több liter vizet erőltettek a gyomrába, víztől felpuffadt hasára deszkát tettek, és azon táncoltak.
A kortársak fantáziája meglehetősen találékonynak bizonyult, ha kínzásra került a sor. Ilyen tortúrákat senki sem tudott átvészelni akaratának teljes megtörése nélkül. A kínzásokat ugyanis mindaddig folytatták, míg az alávetett személy azt nem vallotta, amit hallani akartak tőle.
Ilyen kínzások hatására születtek azok a” beismerő vallomások” is, amelyekkel a biccsei vár kinzókamrájábam „kezelés” alá vett négy személy nem csupán a maga bünösségét ismerte el, de a Nádasdyné elleni terhelő adatok zömét is szolgáltatta.
A megkínzottak a felsorolt kérdésekre még így sem adtak egybehangzó feleletet.A megölt lányok számát Fickó harmincötnek, Dorkó harmincnak, Kata ötvennek mondta, míg ilona nem tudott számot mondani. A kínzás módozatáról Fickó azt vallotta, hogy a lányok kezét hátrakötözték, és sokszor addig verték, amíg a testük meghasadozott. Egy leánynak, akit a nádor még életben talált Csejtén, Dorkó metélte a kezét ollóval. Másoknak talpokat, tenyereket mindaddig verték, hogy egy végben kétszázat ütöttek rajta.
Jó Ilona elismerte, hogy ő volt a lányok fő kínzója, de a felelősséget igyekezett Báthory Erzsébetre hárítani, mondván, hogy az ő parancsára cselekedett mindent. Elmondása szerint a lányokat hosszú ideig hideg vízben állatták. Máskor megtüzesített kulcsot vagy pénzdarabot nyomtak a kezükbe. Volt olyan akinek mézzel kenték be a mezítelen testét, és úgy állították bogarak közé. Aki a kínzás alatt eszméletét vesztette, annak olajos papírt dugtak a lábujjai közé, és azt meggyújtva térítették magához az elaléltat.
Szentesi Dorottya azt vallotta, hogy a lányokat széklábakkal és dorongokkal verték. Másoknak tűket szurkáltak ujjaikba és az ajkába. E Vallomások szerint az is előfordult, hogy a megölt lányok holttestét ágy alá rakták, „szöszt” dobtak rá, és sokáig így tartották, Oly büdös volt az egész kastély, hogy mindenki érezte. /E vallomás margójára írandó, ez a nyolc haláleset idején történt, amikor Dorkó nem tudta eltemetni a valószínűleg járványban elhalálozottakat, Nádasdyné Pöstyéni tartózkodása idején./
Arra vonatkozóan, hogy Nádasdyné személyesen részt vett-e a lányok kínzásában, e vallomások általában igenlőek voltak.. Jó Ilona szerint: „Ő maga az asszony verte, kénozta a lányokat, úgy annyira, hogy rajta az ing merő vér volt és mást kellett magára venni. Mosatta a véres kőfalat is. Dorkó asszony mikor verte /a lányokat/” ő maga is ott állott az asszony. Ő maga verte az asszony a lányokat” – állította Szentes Dorottya, s ezt erősítette Beniczky Kata is. Ujvári János szerint az özvegy „orcáját, mindenét szaggatta a lányoknak és körme között nyakdosta őket. Szentes Dorottya vallomása szerint, amikor Báthory Erzsébet betegen feküdt, az ágyához kellett vinni az éppen soron lévő áldozatot, és az úrnő „darabokat harapott ki az orcájából és a vállából.” Más alkalommal az özvegy „az égő gyertyát a mezítelen lánynak a szemérmes testébe sütötte”.
A tanúvallomások száma meghaladta a háromszázat, ennek ismertetésére nem vállalkozunk. De fontosnak tartjuk Nagy László véleményét, aki a forrásiratokat tanulmányozva írta meg a rossz hírű Báthory Erzsébet életét. Ő kétségbe vonja, hogy „Báthory Erzsébetnek akár egyetlen gyilkosságát is hitelt érdemlően bizonyítottnak lehetne minősíteni.”
Állítását a következőkben fejtette ki.
A Báthory Erzsébet személye körüli legendakör keletkezéséhez hozzá járult az ellene folytatott eljárás szokatlan volta, nem utolsó sorban az ítéletlevél. A jogtörténet sok furcsa esetet feljegyzett, de nem sok olyat ismer, amikor letartóztatásban lévő, sok rendbeli gyilkosságban elmarasztalt, élő főbűnöst ki sem hallgatnak a saját ügyében. Különösen főrangú személyt a 17. század eleji Magyarországon. A bécsi békekötés külön pontban szavatolta ezt: nemes személyek elleni büntetőeljárásnál elengedhetetlen jogi kritérium a vádlott szabályos megidézése és meghallgatása az ellene emelt vádakkal kapcsolatban.
Nézzük meg, mi történt Nádasdy Ferenc özvegye esetében, aki pedig az ország egyik főrangú asszonya volt.
161O decemberének végén a nádor emberei a csejtei kastényban rajta ütöttek az éppen vacsorázó asszonyon, akit sem akkor, sem később nem hallhattak ki a vele szemben felmerülő vádakkal kapcsolatban. Ehelyett az asszony négy belső szolgálóját fogolyként Biccsére szállították, ott 1611 január. 2.-án kínvallatás alá fogták őket, majd öt nappal később megszületett az alábbi ítéletlevél.
A méltóságos nádor Úr „… nem akarván szemet hunyni és süket lenni azon női nemnél a világ kezdetétől fogva nem tapasztalt iszonyú kegyetlenségre és az emberi vér ellen lekövetett zsarnokságra, melynek részesévé lett Báthory Erzsébet /… /, melyet ez szobalányain, más asszonyon, és ártatlan lelkeken elkövetett, alapos vizsgálatot rendelt el ő ellene a Nádasdynéra vádként felhozott vétség ügyében, melynél a vádlott saját szolgálóinak vallomásaiból kiderült a vád valódisága.
Ennek tudomásul vétele után Ő Méltósága /…/ magával vivén gróf Zrinyi Miklósz és Drugeth Györgyöt, az említett úrnő vejeit, az arra kiválasztott szolgákat, Megyery Imrét nem csekély szolga és katonai kísérettel a Csejte mezővárosban lévő kastélyba ment s már a bemenetelnél meggyőződött arról, amit a tanuk vallottak. Egy Doricza nevű lányt ugyanis halva találtak ütések és kínzások következtében, más hasonlókép halálig marcangolt haldokló két lányt is találta a kastélyban. Itt találták Nádasdynét is.
Ez iszonyú, több mint állatias dühöngés és kegyetlenségre Ő Méltósága felette felindult, s a vele volt kíséret tanácsával összhangzólag Nádasdynét, mint vért szomjazó, szívó istentelen asszonyt, kit a vétségen kaptak Csejte várába, örök fogságra ítélte és elfogatta. Fickó Jánost, Ilonát, Dorottyár s Katalint mint segédkező cinkostársakat, oly borzalmas mészárlás eszközeit, melyet maguk is bevallottak, a bíró urak elé állítja, s az ő iszonyatos tetteikért legkeményebb büntetést kér rájuk szabatni, hogy e képp az igazságszolgáltatás elégtételt nyerjen, s hasonló gonoszságoktól mások is elrettentessenek.”
Az ítélet pedig: Ilona és Dorottya ujjainak tövéből harapófogóval való kitépése, majd máglyára vetése. Fickó fiatalkorára való tekintettel, és kevesebb bűnrészesség miat fejvesztésre ítélték, és ezután máglyára vetették őt is. Katalin addig tartassék börtönben fogva, míg ellene bizonyítható egyéb vétségek fel nem merülnek. Az ítéletet 1611. január. 7.-én végrehajtották.
A fővádlottra, Nádasdynéra a bíróság nem hozott külön ítéletet, hanem hallgatólagosan jóvá hagyta a nádor döntését az asszony életfogytig tartó fogságáról.
Az özvegy haláláig a csejtei várnak egy ablaktalan kamrájában volt befalazva. A külvilággal csupán egy akkora nyíláson át érintkezhetett, amelyen eledelét és italát beadták neki. Egyetlen vénasszonyt rendeltek szolgálatára, a várnagyokat, pedig megeskették, hogy a papokon kívül senkit nem bocsátanak be hozzá. Hogyan teltek napjai e sivár környezetben – erről rendkívül keveset tudunk. Csupán annyit, hogy ártatlannak tekintvén magát, nem szűnt meg követelni bíróság elé állítását és szabadon bocsátását.
„Ki volt az első vádló? Úgy tűnik, ezt sohasem lehet már teljes bizonyossággal megállapítani. Csupán gyaníthatjuk személyét.”
Az első tanúkihallgatások Thurzó nádor parancslevele alapján történtek s több mint harminc tanút hallgattak ki. Ezt követték az 1611 januárjában folytatott kihallgatások, amelynek során Báthory Erzsébet négy kínvallatás alá vetett belső szolgáján kívül , meghallgattak tizenhárom csejtei lakost is. 1611. júliusában Pozsonyban újabb kihallgatások voltak, amikor több mint kétszáz tanú vallomását jegyzőkönyvezték. A kihallgatások során egyesek kényszer hatása alatt tettek vallomást, ezek a per korona tanúi voltak: Újvári János, jó Ilona, Szentesi Dorttya, Beniczky Ktalin.
A meglehetősen kusza, nemegyszer ellentmondó vallomásokból még az asszony ellen emelt vádakat is nehéz pontosan kihámozni. Az első önkéntes vádló Polikénusz János csejtei lelkész volt, az özvegy ádáz ellensége. Vádjait, melyek nagyobb része boszorkányság és ördöngősség, már ismerjük. A kannibál lakomák rendezése mint vád, csak az ő levelében fordul elő.
Nem tudjuk, hogy Polikénusz e levélben leírt vádjai mikor jutottak először a nádor tudomására, de a négy belső szolga vallomása sok hasonló elemet tartalmaz a lelkész vádjaival. A tortúra alá vetetteknek a következő kérdésekre kellett felelniük:
1. Mennyi ideje, hogy az Asszony /Nádasdyné/ mellett lakott, és mint jutott udvarába?
2. Attól kezdve mennyi leányt, asszonyt öletett meg?
3. Kik voltak azok, kiket megöletett és honnan valók?
4. kik voltak azok, akik az asszonyokat és leányokat az udvarba szerezték és csalogatták?
5. Minemű kínzással és móddal ölette szegényeket?
6. Kik voltak az eszközei a megölésben és kínzásban?
7. A holt testeket hová temették, vagy hová tették, és kik voltak azok, kik elrekkentették eféle holttesteket, hová temették, mint rekkentették el?
8. Ő maga az asszony kínozta –e őket, és ölte-e őket és mit mívelt akkor, mikor kínizta és ölette szegényeket?
9. Mind Csejtén, Sárvárott, Keresztútott, beckóban és még mely helyeken ölette és kínozta szegényeket?
10. Az emberek közül kik voltak, akik tudták, vagy látták volna az eféle cselekedeteit az asszonynak?
11. Mennyi időtől fogva tudják, vagy értették az asszony iszonyú cselekedeteit?
A vád koronatanúit az alábbi sorrendben bírták vallomásra: Újvári János /más néven Fickó/, Jó Ilona, Nagy István özvegye, Szentesi Dorottya, Szőcs Benedek özvegye, Beniczky Katalin Boda Jánosné. A vallomások kínzások hatására születtek.
Az ilyen tortúrák menetéről számtalan egykori leírás maradt az utókorra. Ezekből megtudhatjuk, hogy a vádlottat a hóhér a vallató és a jegyzőkönyvvezető jelenléténen mezítelenre levetkőztették. Hátra tett kezeit összekötözték, s ahosszú kötelet a mennyezeti csigán általvetették. Ilyen testhelyzetben magasra vonták, ezáltal a vállizületek kifordultak. Már ez is szörnyű fájdalmas lehetett, de a vallatók általában nem érték be ennyivel. A csigára vont személy lábaira nagy köveket kötöttek, s úgy húzták fel a magasba, ami a deréktájon okozott alig elviselhető kínokat. A lábakat a hirhedt spanyolcsizmákba fogták, melyeknek csavarjait szorítva egyre fokozni lehetett a vallatott kínjait. Ha ez sem bizonyult elegendőnek, fáklyákkal égették, tüzes szerszámokkal szurkálták, megtüzesített fogókkal tépdesték, a kihallgatott testét. Valahányszor a boldogtalan elájult a kínzás közben, vízzel leöntötték és folytatták a tortúrát.
Enyhébb kínzásnak számított, amikor pálinkát öntöttek a vallatott fejére, és meggyújtották, vagy ha szöges deszkára fektették, és a nemi szervét megkorbácsolták. Némelykor több liter vizet erőltettek a gyomrába, víztől felpuffadt hasára deszkát tettek, és azon táncoltak.
A kortársak fantáziája meglehetősen találékonynak bizonyult, ha kínzásra került a sor. Ilyen tortúrákat senki sem tudott átvészelni akaratának teljes megtörése nélkül. A kínzásokat ugyanis mindaddig folytatták, míg az alávetett személy azt nem vallotta, amit hallani akartak tőle.
Ilyen kínzások hatására születtek azok a” beismerő vallomások” is, amelyekkel a biccsei vár kinzókamrájábam „kezelés” alá vett négy személy nem csupán a maga bünösségét ismerte el, de a Nádasdyné elleni terhelő adatok zömét is szolgáltatta.
A megkínzottak a felsorolt kérdésekre még így sem adtak egybehangzó feleletet.A megölt lányok számát Fickó harmincötnek, Dorkó harmincnak, Kata ötvennek mondta, míg ilona nem tudott számot mondani. A kínzás módozatáról Fickó azt vallotta, hogy a lányok kezét hátrakötözték, és sokszor addig verték, amíg a testük meghasadozott. Egy leánynak, akit a nádor még életben talált Csejtén, Dorkó metélte a kezét ollóval. Másoknak talpokat, tenyereket mindaddig verték, hogy egy végben kétszázat ütöttek rajta.
Jó Ilona elismerte, hogy ő volt a lányok fő kínzója, de a felelősséget igyekezett Báthory Erzsébetre hárítani, mondván, hogy az ő parancsára cselekedett mindent. Elmondása szerint a lányokat hosszú ideig hideg vízben állatták. Máskor megtüzesített kulcsot vagy pénzdarabot nyomtak a kezükbe. Volt olyan akinek mézzel kenték be a mezítelen testét, és úgy állították bogarak közé. Aki a kínzás alatt eszméletét vesztette, annak olajos papírt dugtak a lábujjai közé, és azt meggyújtva térítették magához az elaléltat.
Szentesi Dorottya azt vallotta, hogy a lányokat széklábakkal és dorongokkal verték. Másoknak tűket szurkáltak ujjaikba és az ajkába. E Vallomások szerint az is előfordult, hogy a megölt lányok holttestét ágy alá rakták, „szöszt” dobtak rá, és sokáig így tartották, Oly büdös volt az egész kastély, hogy mindenki érezte. /E vallomás margójára írandó, ez a nyolc haláleset idején történt, amikor Dorkó nem tudta eltemetni a valószínűleg járványban elhalálozottakat, Nádasdyné Pöstyéni tartózkodása idején./
Arra vonatkozóan, hogy Nádasdyné személyesen részt vett-e a lányok kínzásában, e vallomások általában igenlőek voltak.. Jó Ilona szerint: „Ő maga az asszony verte, kénozta a lányokat, úgy annyira, hogy rajta az ing merő vér volt és mást kellett magára venni. Mosatta a véres kőfalat is. Dorkó asszony mikor verte /a lányokat/” ő maga is ott állott az asszony. Ő maga verte az asszony a lányokat” – állította Szentes Dorottya, s ezt erősítette Beniczky Kata is. Ujvári János szerint az özvegy „orcáját, mindenét szaggatta a lányoknak és körme között nyakdosta őket. Szentes Dorottya vallomása szerint, amikor Báthory Erzsébet betegen feküdt, az ágyához kellett vinni az éppen soron lévő áldozatot, és az úrnő „darabokat harapott ki az orcájából és a vállából.” Más alkalommal az özvegy „az égő gyertyát a mezítelen lánynak a szemérmes testébe sütötte”.
A tanúvallomások száma meghaladta a háromszázat, ennek ismertetésére nem vállalkozunk. De fontosnak tartjuk Nagy László véleményét, aki a forrásiratokat tanulmányozva írta meg a rossz hírű Báthory Erzsébet életét. Ő kétségbe vonja, hogy „Báthory Erzsébetnek akár egyetlen gyilkosságát is hitelt érdemlően bizonyítottnak lehetne minősíteni.”
Állítását a következőkben fejtette ki.
A Báthory Erzsébet személye körüli legendakör keletkezéséhez hozzá járult az ellene folytatott eljárás szokatlan volta, nem utolsó sorban az ítéletlevél. A jogtörténet sok furcsa esetet feljegyzett, de nem sok olyat ismer, amikor letartóztatásban lévő, sok rendbeli gyilkosságban elmarasztalt, élő főbűnöst ki sem hallgatnak a saját ügyében. Különösen főrangú személyt a 17. század eleji Magyarországon. A bécsi békekötés külön pontban szavatolta ezt: nemes személyek elleni büntetőeljárásnál elengedhetetlen jogi kritérium a vádlott szabályos megidézése és meghallgatása az ellene emelt vádakkal kapcsolatban.
Nézzük meg, mi történt Nádasdy Ferenc özvegye esetében, aki pedig az ország egyik főrangú asszonya volt.
161O decemberének végén a nádor emberei a csejtei kastényban rajta ütöttek az éppen vacsorázó asszonyon, akit sem akkor, sem később nem hallhattak ki a vele szemben felmerülő vádakkal kapcsolatban. Ehelyett az asszony négy belső szolgálóját fogolyként Biccsére szállították, ott 1611 január. 2.-án kínvallatás alá fogták őket, majd öt nappal később megszületett az alábbi ítéletlevél.
A méltóságos nádor Úr „… nem akarván szemet hunyni és süket lenni azon női nemnél a világ kezdetétől fogva nem tapasztalt iszonyú kegyetlenségre és az emberi vér ellen lekövetett zsarnokságra, melynek részesévé lett Báthory Erzsébet /… /, melyet ez szobalányain, más asszonyon, és ártatlan lelkeken elkövetett, alapos vizsgálatot rendelt el ő ellene a Nádasdynéra vádként felhozott vétség ügyében, melynél a vádlott saját szolgálóinak vallomásaiból kiderült a vád valódisága.
Ennek tudomásul vétele után Ő Méltósága /…/ magával vivén gróf Zrinyi Miklósz és Drugeth Györgyöt, az említett úrnő vejeit, az arra kiválasztott szolgákat, Megyery Imrét nem csekély szolga és katonai kísérettel a Csejte mezővárosban lévő kastélyba ment s már a bemenetelnél meggyőződött arról, amit a tanuk vallottak. Egy Doricza nevű lányt ugyanis halva találtak ütések és kínzások következtében, más hasonlókép halálig marcangolt haldokló két lányt is találta a kastélyban. Itt találták Nádasdynét is.
Ez iszonyú, több mint állatias dühöngés és kegyetlenségre Ő Méltósága felette felindult, s a vele volt kíséret tanácsával összhangzólag Nádasdynét, mint vért szomjazó, szívó istentelen asszonyt, kit a vétségen kaptak Csejte várába, örök fogságra ítélte és elfogatta. Fickó Jánost, Ilonát, Dorottyár s Katalint mint segédkező cinkostársakat, oly borzalmas mészárlás eszközeit, melyet maguk is bevallottak, a bíró urak elé állítja, s az ő iszonyatos tetteikért legkeményebb büntetést kér rájuk szabatni, hogy e képp az igazságszolgáltatás elégtételt nyerjen, s hasonló gonoszságoktól mások is elrettentessenek.”
Az ítélet pedig: Ilona és Dorottya ujjainak tövéből harapófogóval való kitépése, majd máglyára vetése. Fickó fiatalkorára való tekintettel, és kevesebb bűnrészesség miat fejvesztésre ítélték, és ezután máglyára vetették őt is. Katalin addig tartassék börtönben fogva, míg ellene bizonyítható egyéb vétségek fel nem merülnek. Az ítéletet 1611. január. 7.-én végrehajtották.
A fővádlottra, Nádasdynéra a bíróság nem hozott külön ítéletet, hanem hallgatólagosan jóvá hagyta a nádor döntését az asszony életfogytig tartó fogságáról.
Az özvegy haláláig a csejtei várnak egy ablaktalan kamrájában volt befalazva. A külvilággal csupán egy akkora nyíláson át érintkezhetett, amelyen eledelét és italát beadták neki. Egyetlen vénasszonyt rendeltek szolgálatára, a várnagyokat, pedig megeskették, hogy a papokon kívül senkit nem bocsátanak be hozzá. Hogyan teltek napjai e sivár környezetben – erről rendkívül keveset tudunk. Csupán annyit, hogy ártatlannak tekintvén magát, nem szűnt meg követelni bíróság elé állítását és szabadon bocsátását.
báthory erzsébet balladája- 42. fejezet
Napló.
42. Egy szörnyű álom:
A vár börtöncellája.
A napok és az éjszakák összefolynak. Félhomály jelzi a nappalt, nap nélküli csorbafény. Az éjszaka sötétsége hold nélküli, csillagtalan, mert az égitestek csak az út vándorainak világítanak meg a rosszalvóknak az ablakon át. A börtön ablaktalan. Összefolynak a hétköznapok és az ünnepek is , noha a rab számára azért tudott, hogy Krisztus megszületett, meghalt, feltámadott, felment a mennybe és pünkösdkor elküldte a Lelkét közénk, hogy a szívünk el ne gazosodjon a sötétségben.
Ráchel becsempézte ruháim közé Sylveszter János Újtestamentumát, s én ezzel táplálom lelkemet naponta. Ha ez nem lenne, bizony elgazosodott volna szívem. A magány, a csend, ha a mindennapok tápláló magánya, csendje, az az élet ajándéka, de a számkivetettség sötétségében a Kísértő fegyvere, mellyel támadja szívünk és kísérti elménket… mintha csak a bűn és a gyalázat venné körül a hitben szegényt… és a Sátán uralkodik a világ terein, a virágos réteken, hegycsúcsok magasában. „Vesd le magad…” mondotta jézusnak is, de Ő elutasította a Gazfickót, mert tántoríthatatlanul bízott égi Atyjában.
Így támad engem is majd hogy nem naponta, hogy a gyalázatom felülről való, s itt alant nincs más, csak a sötét labirintus, meg a pusztulás. S ha keresed a kiutat, csak vele, a Szörnnyel találkozol. De én tudom, hogy az én Istenem jóságos Atya… Krisztus szenvedését én is hordozom ebben a sötét világban… és a Lélek segít elviselni a csalódásokat.
Mert nem az én Teremtőmben csalódtam nap mint nap, hanem azokban, akiktől segítséget reméltem. Tudom, az enyéim semmit sem tehetnek, noha van vagyonuk és jóságosak. A felsőbb hatalom az ő jóságukat keményen megtorolná, ha hozzám közelednének, hogy rabságom igáját enyhítsék. Pedig mekkora öröm lenne látni őket, megfogni fiam kezét, tanácsolni őt, hiszen még alig igazodik el az élet dolgaiban. De nem! Ilyesmire gondolni sem szabad, mert akkor rám őr a kibeszélhetetlen bánat. Mindezekért a Mennyei Atyámat kárhoztatni nagyon gyarló gondolat lenne, mintha ő adta volna ezt a nehéz sorsot… ez az emberi bűn következménye… ami számon kéretik… én ugyan nem kívánom senkinek…
Mindezt a nádornak köszönhetem, aki gyűlöli a Báthoryakat.
Temérdek a bűn ebben a világban. A gyarlóság, a szerzés vágy, a hatalom akarása elborítja a földet… ezektől szenved az ártatlan. „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak”. Ez bizonnyal igaz, habár tudom, ez a vigasz ama örökkévalóság messzi boldogsága. Azt is tudom, ez vár a hűséges lélekre. Ám a sírás sorsunk labirintusában mégis vigasz már itt, és mindég nyugalmat ad a vigasztalanságban…. Kicsit kitisztul a láthatár, mintha kisütött volna a nap, fénnyel árasztja el az odút… Felemeli a lelket a tisztultabb régiókba.
A Sátán gyakori vendég ilyen „kő-közé zárt lélek számára. De van fegyverem… Áldott legyen az én Istenem!
Ami jobban fáj és nagy csalódás, hogy Erdély fejedelme, Gábor öcsém megfeledkezett rólam. Mert hiszen neki hatalma lenne segíteni, vagy legalább vigaszt nyújtani, ha nem is szabadulást. Ha valami titkos jelet adna, hogy nem felejtett el, eljön a szabadulás órája, hogy csak várjak türelemmel. Ha jól számolom a napokat, majd két éve töltöm itt napjaim ebben a sötét cellába, és még csak hírt sem kaptam tőle, hogy közbe járt volna királynál az én ügyemben.
Hiába írom leveleimet Mátyás királynak. Hiába kérem, legyen nyilvános per a vád bizonyítására. Jogom van nemes emberként ártatlanságom bebizonyítani! Már többször kértem a per megindítását. Hiába. Ilyen hatalmas lenne Thurzó György? Hatalmasabb a császárnál, Erdély fejedelménél? Ennyire gonosz lenne? De hát miért gyűlöl engem? Mert azt érzem, hogy gyűlöl. Hogy bízott benne Ferenc…
Vagy olyan háttere van az én fogságomnak, amit én nem ismerek. Valami magasabb politikai érdek? S én csak egy figura vagyok a sakktáblán?
Ha mégis elfog a hátra lévő élet kínszenvedésének tudata ebben a kilátástalan rabságban, ezek a gondolatok álmaimat mérgezik..
A minap is… micsoda szörnyű álom!
Verítékben fürödve ébredtem fel. A sárvári vár mély alagútjában nyílt egy nagy helyiség. Jártam ott egyszer. A foglyok számára tartották fenn, de tudtommal Sárváron nem igen tartottak fogva senkit. Ebben a börtönben voltam álmomban, s hogy, hogy nem egy hatalmas vérrel teli kádban ültem. Emberek sokasága vett körül, néhány szolgálólány mezítelenül feküdt a kövön, mintha arra lettek volna kiszemelve, hogy vérük pótolja a kádban lévő vért… Minden véres volt, a kövek, a falak, még a mennyezet is. Az idegen arcok között csupán Darbúliát ismertem fel. Egy korbácsot szorongatott a kezében…. Arcán démoni gonoszság. Nem, Nem ilyen volt Darbúlia! Úgy tűnt, mintha ő lenne itt a parancsnok, aki a vért gyilkolással szaporítja. Ilyet még a Biccsén megégetett szolgálók sem mondtak… Ami a leginkább felizgatott, az emberek rám mutogattak, egyesek öklüket rázták felém, mintha az én bűnöm lenne ez a vérfürdő, noha Darbúlia tartotta kzében a korbácsot…
Iszonyatos álom volt!
Ráchel a sikolyra, mert sikoltozni kezdtem álmomban, hozzám futott, felébresztett és csillapítani próbált: „Nyugodj meg, Kincsem! Rosszat álmodtál?” Vizes ruhával borogatta szívem…
Mi lenne velem Ráchel nélkül?
42. Egy szörnyű álom:
A vár börtöncellája.
A napok és az éjszakák összefolynak. Félhomály jelzi a nappalt, nap nélküli csorbafény. Az éjszaka sötétsége hold nélküli, csillagtalan, mert az égitestek csak az út vándorainak világítanak meg a rosszalvóknak az ablakon át. A börtön ablaktalan. Összefolynak a hétköznapok és az ünnepek is , noha a rab számára azért tudott, hogy Krisztus megszületett, meghalt, feltámadott, felment a mennybe és pünkösdkor elküldte a Lelkét közénk, hogy a szívünk el ne gazosodjon a sötétségben.
Ráchel becsempézte ruháim közé Sylveszter János Újtestamentumát, s én ezzel táplálom lelkemet naponta. Ha ez nem lenne, bizony elgazosodott volna szívem. A magány, a csend, ha a mindennapok tápláló magánya, csendje, az az élet ajándéka, de a számkivetettség sötétségében a Kísértő fegyvere, mellyel támadja szívünk és kísérti elménket… mintha csak a bűn és a gyalázat venné körül a hitben szegényt… és a Sátán uralkodik a világ terein, a virágos réteken, hegycsúcsok magasában. „Vesd le magad…” mondotta jézusnak is, de Ő elutasította a Gazfickót, mert tántoríthatatlanul bízott égi Atyjában.
Így támad engem is majd hogy nem naponta, hogy a gyalázatom felülről való, s itt alant nincs más, csak a sötét labirintus, meg a pusztulás. S ha keresed a kiutat, csak vele, a Szörnnyel találkozol. De én tudom, hogy az én Istenem jóságos Atya… Krisztus szenvedését én is hordozom ebben a sötét világban… és a Lélek segít elviselni a csalódásokat.
Mert nem az én Teremtőmben csalódtam nap mint nap, hanem azokban, akiktől segítséget reméltem. Tudom, az enyéim semmit sem tehetnek, noha van vagyonuk és jóságosak. A felsőbb hatalom az ő jóságukat keményen megtorolná, ha hozzám közelednének, hogy rabságom igáját enyhítsék. Pedig mekkora öröm lenne látni őket, megfogni fiam kezét, tanácsolni őt, hiszen még alig igazodik el az élet dolgaiban. De nem! Ilyesmire gondolni sem szabad, mert akkor rám őr a kibeszélhetetlen bánat. Mindezekért a Mennyei Atyámat kárhoztatni nagyon gyarló gondolat lenne, mintha ő adta volna ezt a nehéz sorsot… ez az emberi bűn következménye… ami számon kéretik… én ugyan nem kívánom senkinek…
Mindezt a nádornak köszönhetem, aki gyűlöli a Báthoryakat.
Temérdek a bűn ebben a világban. A gyarlóság, a szerzés vágy, a hatalom akarása elborítja a földet… ezektől szenved az ártatlan. „Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak”. Ez bizonnyal igaz, habár tudom, ez a vigasz ama örökkévalóság messzi boldogsága. Azt is tudom, ez vár a hűséges lélekre. Ám a sírás sorsunk labirintusában mégis vigasz már itt, és mindég nyugalmat ad a vigasztalanságban…. Kicsit kitisztul a láthatár, mintha kisütött volna a nap, fénnyel árasztja el az odút… Felemeli a lelket a tisztultabb régiókba.
A Sátán gyakori vendég ilyen „kő-közé zárt lélek számára. De van fegyverem… Áldott legyen az én Istenem!
Ami jobban fáj és nagy csalódás, hogy Erdély fejedelme, Gábor öcsém megfeledkezett rólam. Mert hiszen neki hatalma lenne segíteni, vagy legalább vigaszt nyújtani, ha nem is szabadulást. Ha valami titkos jelet adna, hogy nem felejtett el, eljön a szabadulás órája, hogy csak várjak türelemmel. Ha jól számolom a napokat, majd két éve töltöm itt napjaim ebben a sötét cellába, és még csak hírt sem kaptam tőle, hogy közbe járt volna királynál az én ügyemben.
Hiába írom leveleimet Mátyás királynak. Hiába kérem, legyen nyilvános per a vád bizonyítására. Jogom van nemes emberként ártatlanságom bebizonyítani! Már többször kértem a per megindítását. Hiába. Ilyen hatalmas lenne Thurzó György? Hatalmasabb a császárnál, Erdély fejedelménél? Ennyire gonosz lenne? De hát miért gyűlöl engem? Mert azt érzem, hogy gyűlöl. Hogy bízott benne Ferenc…
Vagy olyan háttere van az én fogságomnak, amit én nem ismerek. Valami magasabb politikai érdek? S én csak egy figura vagyok a sakktáblán?
Ha mégis elfog a hátra lévő élet kínszenvedésének tudata ebben a kilátástalan rabságban, ezek a gondolatok álmaimat mérgezik..
A minap is… micsoda szörnyű álom!
Verítékben fürödve ébredtem fel. A sárvári vár mély alagútjában nyílt egy nagy helyiség. Jártam ott egyszer. A foglyok számára tartották fenn, de tudtommal Sárváron nem igen tartottak fogva senkit. Ebben a börtönben voltam álmomban, s hogy, hogy nem egy hatalmas vérrel teli kádban ültem. Emberek sokasága vett körül, néhány szolgálólány mezítelenül feküdt a kövön, mintha arra lettek volna kiszemelve, hogy vérük pótolja a kádban lévő vért… Minden véres volt, a kövek, a falak, még a mennyezet is. Az idegen arcok között csupán Darbúliát ismertem fel. Egy korbácsot szorongatott a kezében…. Arcán démoni gonoszság. Nem, Nem ilyen volt Darbúlia! Úgy tűnt, mintha ő lenne itt a parancsnok, aki a vért gyilkolással szaporítja. Ilyet még a Biccsén megégetett szolgálók sem mondtak… Ami a leginkább felizgatott, az emberek rám mutogattak, egyesek öklüket rázták felém, mintha az én bűnöm lenne ez a vérfürdő, noha Darbúlia tartotta kzében a korbácsot…
Iszonyatos álom volt!
Ráchel a sikolyra, mert sikoltozni kezdtem álmomban, hozzám futott, felébresztett és csillapítani próbált: „Nyugodj meg, Kincsem! Rosszat álmodtál?” Vizes ruhával borogatta szívem…
Mi lenne velem Ráchel nélkül?
báthory erzsébet balladája- 43. fejezet
Napló.
43. Csillagok az égen.
Ráchel halála után különös változást észleltem belső őrömön, Bálinton. Mintha ráérzett volna, hogy ez a rab asszony rövidesen búcsút mond a földi életnek. Talán arra is tudta Rácheltől, hogy nem vagyok gonosztevő, ők ketten jó viszonyban voltak, még olykor tréfálkoztak is. A változás bizonyos gondoskodásban nyilvánult meg, mintha pótolni akarná Ráchelt. Hideg időben megkérdezte, nem fázom-e, vagy gyújtson -e mécsest. Nemrég is almával kínált. Meghatódtam jóindulatán. Egy vadidegen, akivel én semmi jót nem tettem, szeretné elviselhetővé tenni a sorsomat.
Tegnap reggel Bálint gondosan bekulcsolta az ajtót belülről, odajött hozzám, leült mellém és halkan beszélni kezdett:
-Asszonyom, Amit mondani szeretnék, nem szabad senkinek megtudnia, még akkor sem, ha vallatnák emiatt. Homonnai úr üzeni Asszonyomnak, ma este eljönne ide Homonnai úrasszony. Asszonyomat szeretné látni, de mez szigorúan tiltva van. Én azonban el tudom intézni, hogy senki se tudja meg. Nem akarom tudtára adni, hogyan, de bízhat bennem, és jobb, ha a részleteket nem tudja. Vacsora után a külső őröket el fogom bocsátani, ehhez jogom van, és akkor felkísérem a felső emeletre. Egy órát talán sikerül ott tölteni. Ha valami közbe jönne, akkor előbb kell visszajönnie. Ne aggódjon, remélem minden sikerülni fog.- És cinkos mosollyal ott hagyott.
Én meg azt sem tudtam, élek-e, vagy halok, hogy egy ilyen nem várt ajándékban lesz részem. Jó, hogy egyesül maradtam, mert csak folydogáltak megállíthatatlanul könnyeim…. Hogy az én Mennyei Atyám ilyen jóságos, hiszen még imádkozni se mertem ilyesmiért, bár szívem leghőbb vágya volt, hogy halálom előtt még egyszer láthassam gyermekeimet. Mert titokban azt reméltem, hogy Kata elhozza Palkót is, ha feljön az esthajnalcsillag, és talán Anna is itt lesz.
Aztán a könnyeket izgalom váltotta fel, és egy kis félelem is. Mi lesz, ha mégis egy áruló akad, aki feljelenti Bálintot. Hogy velem mi lesz, az a legkevésbé sem bántott. Az én életemben már tetőzött a gonoszság, engem már az odú életnél rosszabb nem érhet.
Délutánra alább hagyott a félelem is. Úgy készültem az estére, mint egy menyasszony a beteljesedő boldogságra. A ládámban volt egy sötétlila ruha, akkor viseltem, amikor a nagy uraságok aláírták a testamentumot. Ráchel mindenre gondolt, még ünneplő ruhát is berakott ruháim közé. Most örültem gondoskodásának. Egy fehér gyöngysor meg a letartoztatáskor a nyakamban lógott, és ott is maradt, illetve a ládába került, de öltözködés közben eszembe jutott, és ezzel próbáltam a régi Báthory Erzsbetet megeleveníteni. Ne lássanak a gyermekeim egy hajlott hátú, töpörödött öregasszonynak. Szerettem volna szemükben a régi maradni, most hogy búcsúzásképen utoljára láthatom őket.
Türelmetlenül vártam az estét, eközben leborultam újból és újból az asztalra, hálát adni az én kegyelemben gazdag Istenemnek ezért az ajándékért, mert a lelkem mélyén tudta, hogy neki köszönhetem.
Végre értem jött Bálint és indulhattunk. Látva az ő izgalmát, megnyugtattam:
-Ne félj, Bálint, megsegít minket az Isten. – Csodálkozva nézett rám:
-Örülök, Asszonyom, hogy ilyen nyugodt.
Aztán elindultunk felfelé. A lépcsők, a feljárat ismerősnek tűnt. Hát persze, jutott eszembe, hiszen itt mentünk fel Ferenccel is az emeletre. Aztán, hogy felértünk arra is rájöttem, hogy nem az ebédlőpalotába megyünk, Hanem az úr szobájába, az ablak erkélyes szobába, ahol mint fiatal házasok azt a szép napot eltöltöttük.
A folyosó kihalt, csendes volt, de a szobából emberi hangok jöttek ki a nyitott ajtón. A szívem hangosan vert, csak eltudjam viselni, a rám váró boldogságot, ez volt az utolsó gondolatom, s aztán jött a meglepetések sora.
Még csak a küszöbön álltam, s már valaki a nyakamat szorította. Palkó, az én elárvult kisfiam volt az első, aki be se engedett, s már birtokba vett. Mindkettőnknek folytak a könnyei, pedig ő az évek során megnőtt, kész fiatalembernek látszott, de most mégis kisfiús szeretettel várt rám, az anyjára, akit annyira szerettek volna elszakítani tőle rágalmakkal, és ebben a gyöngéd ölelkezésben azért újjongtam belül, mert tudtam, ez nem sikerült ellenségeimnek.
Eközben egy vékony gyermekhang ütötte meg a fülem.
-Miért sírnak? – kinek a hangja ez, kérdezni se tudtam, mert Katám jött felém egy gyermekkel a karján.
-Édesanyám, itt van Erzsébet is, a kis unokád.- s a kicsivel együtt ölelt át.
-Mi csak Erzsónak hívjuk… - és karomba adta a kislányt. Erzsó nem idegenkedett, de nekem sok volt a jóból, mintha erőm akart volna elhagyni ebben a nem várt örömökben. Leültem a kis ERZSÓVAL egy székre. Néztem az arcát, s láttam a nyílt, nagy báthory szemeket, mintha Katát láttam volna gyermekkorában. Keresni kellett a szavakat, hogy a kislányt magamhoz édesgessem.
-Hány éves vagy, Erzsó?
Ő az ujjacskájával mutatta a hármat.
-És azt is tudod, hogy hívnak?
-Homonnai Erzsébet, de van még egy… - és apjára nézett. György nevetve mondta:
-Homonnai Drugeth Erzsbet.
-Szép a szalag a hajadban, meg a ruhád is szép… - próbáltam tovább közeledni hozzá, s a kislány visszaadta a bókot:
-A Te ruhád is szép… meg a gyöngyöd is. – és kezével morzsolgatni kezdte a kalárisomat. Én meg boldogan levettem a gyöngyöt.
-Neked adom, én már nem is nagyon hordom. – és a nyakába akasztottam. Ő pedig lehuppant az ölemből, apjához szaladt:
-Szép vagyok? – aztán feleletet se várva, kifutott az ablak erkélyre, mintha meg akarná mutatni, bár ott senkit sem talált.
Csak ezután öleltem meg Katát, Györgyöt, akik csendben nézték kettőnk ismerkedését. Az asztalon hús, sütemény bor volt vacsora gyanánt, de annyi beszélnivalónk volt, hogy erre nem jutott idő. Kata elmondta, nem mertek Annának szólni, nehogy feltűnő legyen a szándék. Megtudtam azt is, hogy Báthory Gábort a múlt év decemberében csellel meggyilkolták Váradon. György azt is elmondta, hogy levelimet a császár megkapta, melyekben a pert kérem magam ellen, hogy az ártatlanságom bizonyíthassam, de Thutzó akadályozza a lefolytatását. Szembe száll a felsőbb hatalmakkal is álnokul. Ha valaki a fogságban akar tartani, hát ő az, mert a saját céljait szeretné elérni, az erdélyi fejedelemségre pályázik titokban, lehet a fia számára. Ezért fordult a Báthory család ellen, a keze messzire elér… Báthory Zsigmond is meghalt a börtönben, lehet, megmérgezték.
Én döbbenten hallgattam ezeket, és csodálkoztam, de végül is jó volt, hogy végre minden tisztázódik előttem, saját sorsom is. György figyelmeztetett, elfogyott az időnk. Ő lement a kapuőrséghez, nehogy valaki gyanút fogjon.
Mi még néhány percre kimentünk az erkélyre, ezt én kértem. Palkómmal csak itt tudtam még néhány szót váltani, tanuljon szorgalmasan és őrizze apja emlékét, legyen ő a példaképe, őrizzen engem továbbra is változatlanul emlékeiben. Ő simogatta a kezemet s tudtam felesleges ezekre figyelmeztetnem.
Kicsi Erzsó már anyja ölében szunnyadozott, ujjait szopogatva, de a szeme még nyitva volt. Én megsimogattam a fejét, ő elmosolyodott. Kata míg ágyazott neki a karomba tette, s ez volt számomra az a ritka pillanat, mely heteken át fogva tartotta szívem
Künn a távoli hegyek már az éj közeledtét jelezték. A naplemente épp olyan narancsvörös fényben tündökölt, mint amikor Ferenccel ültünk itt, több mint harminc évvel ezelőtt. Szemem elhomályosult… Milyen távoli az emlék, s mégis milyen közel jött az az este… Milyen rövid az élet, n mennyi naplemente varázsolta, azóta bíbor fénybe a láthatárt. Az idő mégis, mintha azóta is, csak azt jelezné, azt az egyet, hogy minden nap ajándék, ami adatik az embernek… mint adatott ez a nap is nekem, életem sötétjében újra a nap fénye, a lemenő napé, amit köszönteni illenék, ahogy Ráchel kért erre halála előtt…
De hiszen már a csillagok is fénylenek a láthatáron… nem is csak fénylenek, ragyognak, hogy könnyű legyen a búcsú most és majd egykor az utolsó, a végleges…
Klcsi Erzsó már elaludt.
Mi elcsendesedve néztük a csillagok sokaságát… én bizonyára utoljára… tudtam ezt, de nem fájt a szívem.
Búcsú szeretteimtől, a csillagos égtől hátralévő életemet bearanyozta.
43. Csillagok az égen.
Ráchel halála után különös változást észleltem belső őrömön, Bálinton. Mintha ráérzett volna, hogy ez a rab asszony rövidesen búcsút mond a földi életnek. Talán arra is tudta Rácheltől, hogy nem vagyok gonosztevő, ők ketten jó viszonyban voltak, még olykor tréfálkoztak is. A változás bizonyos gondoskodásban nyilvánult meg, mintha pótolni akarná Ráchelt. Hideg időben megkérdezte, nem fázom-e, vagy gyújtson -e mécsest. Nemrég is almával kínált. Meghatódtam jóindulatán. Egy vadidegen, akivel én semmi jót nem tettem, szeretné elviselhetővé tenni a sorsomat.
Tegnap reggel Bálint gondosan bekulcsolta az ajtót belülről, odajött hozzám, leült mellém és halkan beszélni kezdett:
-Asszonyom, Amit mondani szeretnék, nem szabad senkinek megtudnia, még akkor sem, ha vallatnák emiatt. Homonnai úr üzeni Asszonyomnak, ma este eljönne ide Homonnai úrasszony. Asszonyomat szeretné látni, de mez szigorúan tiltva van. Én azonban el tudom intézni, hogy senki se tudja meg. Nem akarom tudtára adni, hogyan, de bízhat bennem, és jobb, ha a részleteket nem tudja. Vacsora után a külső őröket el fogom bocsátani, ehhez jogom van, és akkor felkísérem a felső emeletre. Egy órát talán sikerül ott tölteni. Ha valami közbe jönne, akkor előbb kell visszajönnie. Ne aggódjon, remélem minden sikerülni fog.- És cinkos mosollyal ott hagyott.
Én meg azt sem tudtam, élek-e, vagy halok, hogy egy ilyen nem várt ajándékban lesz részem. Jó, hogy egyesül maradtam, mert csak folydogáltak megállíthatatlanul könnyeim…. Hogy az én Mennyei Atyám ilyen jóságos, hiszen még imádkozni se mertem ilyesmiért, bár szívem leghőbb vágya volt, hogy halálom előtt még egyszer láthassam gyermekeimet. Mert titokban azt reméltem, hogy Kata elhozza Palkót is, ha feljön az esthajnalcsillag, és talán Anna is itt lesz.
Aztán a könnyeket izgalom váltotta fel, és egy kis félelem is. Mi lesz, ha mégis egy áruló akad, aki feljelenti Bálintot. Hogy velem mi lesz, az a legkevésbé sem bántott. Az én életemben már tetőzött a gonoszság, engem már az odú életnél rosszabb nem érhet.
Délutánra alább hagyott a félelem is. Úgy készültem az estére, mint egy menyasszony a beteljesedő boldogságra. A ládámban volt egy sötétlila ruha, akkor viseltem, amikor a nagy uraságok aláírták a testamentumot. Ráchel mindenre gondolt, még ünneplő ruhát is berakott ruháim közé. Most örültem gondoskodásának. Egy fehér gyöngysor meg a letartoztatáskor a nyakamban lógott, és ott is maradt, illetve a ládába került, de öltözködés közben eszembe jutott, és ezzel próbáltam a régi Báthory Erzsbetet megeleveníteni. Ne lássanak a gyermekeim egy hajlott hátú, töpörödött öregasszonynak. Szerettem volna szemükben a régi maradni, most hogy búcsúzásképen utoljára láthatom őket.
Türelmetlenül vártam az estét, eközben leborultam újból és újból az asztalra, hálát adni az én kegyelemben gazdag Istenemnek ezért az ajándékért, mert a lelkem mélyén tudta, hogy neki köszönhetem.
Végre értem jött Bálint és indulhattunk. Látva az ő izgalmát, megnyugtattam:
-Ne félj, Bálint, megsegít minket az Isten. – Csodálkozva nézett rám:
-Örülök, Asszonyom, hogy ilyen nyugodt.
Aztán elindultunk felfelé. A lépcsők, a feljárat ismerősnek tűnt. Hát persze, jutott eszembe, hiszen itt mentünk fel Ferenccel is az emeletre. Aztán, hogy felértünk arra is rájöttem, hogy nem az ebédlőpalotába megyünk, Hanem az úr szobájába, az ablak erkélyes szobába, ahol mint fiatal házasok azt a szép napot eltöltöttük.
A folyosó kihalt, csendes volt, de a szobából emberi hangok jöttek ki a nyitott ajtón. A szívem hangosan vert, csak eltudjam viselni, a rám váró boldogságot, ez volt az utolsó gondolatom, s aztán jött a meglepetések sora.
Még csak a küszöbön álltam, s már valaki a nyakamat szorította. Palkó, az én elárvult kisfiam volt az első, aki be se engedett, s már birtokba vett. Mindkettőnknek folytak a könnyei, pedig ő az évek során megnőtt, kész fiatalembernek látszott, de most mégis kisfiús szeretettel várt rám, az anyjára, akit annyira szerettek volna elszakítani tőle rágalmakkal, és ebben a gyöngéd ölelkezésben azért újjongtam belül, mert tudtam, ez nem sikerült ellenségeimnek.
Eközben egy vékony gyermekhang ütötte meg a fülem.
-Miért sírnak? – kinek a hangja ez, kérdezni se tudtam, mert Katám jött felém egy gyermekkel a karján.
-Édesanyám, itt van Erzsébet is, a kis unokád.- s a kicsivel együtt ölelt át.
-Mi csak Erzsónak hívjuk… - és karomba adta a kislányt. Erzsó nem idegenkedett, de nekem sok volt a jóból, mintha erőm akart volna elhagyni ebben a nem várt örömökben. Leültem a kis ERZSÓVAL egy székre. Néztem az arcát, s láttam a nyílt, nagy báthory szemeket, mintha Katát láttam volna gyermekkorában. Keresni kellett a szavakat, hogy a kislányt magamhoz édesgessem.
-Hány éves vagy, Erzsó?
Ő az ujjacskájával mutatta a hármat.
-És azt is tudod, hogy hívnak?
-Homonnai Erzsébet, de van még egy… - és apjára nézett. György nevetve mondta:
-Homonnai Drugeth Erzsbet.
-Szép a szalag a hajadban, meg a ruhád is szép… - próbáltam tovább közeledni hozzá, s a kislány visszaadta a bókot:
-A Te ruhád is szép… meg a gyöngyöd is. – és kezével morzsolgatni kezdte a kalárisomat. Én meg boldogan levettem a gyöngyöt.
-Neked adom, én már nem is nagyon hordom. – és a nyakába akasztottam. Ő pedig lehuppant az ölemből, apjához szaladt:
-Szép vagyok? – aztán feleletet se várva, kifutott az ablak erkélyre, mintha meg akarná mutatni, bár ott senkit sem talált.
Csak ezután öleltem meg Katát, Györgyöt, akik csendben nézték kettőnk ismerkedését. Az asztalon hús, sütemény bor volt vacsora gyanánt, de annyi beszélnivalónk volt, hogy erre nem jutott idő. Kata elmondta, nem mertek Annának szólni, nehogy feltűnő legyen a szándék. Megtudtam azt is, hogy Báthory Gábort a múlt év decemberében csellel meggyilkolták Váradon. György azt is elmondta, hogy levelimet a császár megkapta, melyekben a pert kérem magam ellen, hogy az ártatlanságom bizonyíthassam, de Thutzó akadályozza a lefolytatását. Szembe száll a felsőbb hatalmakkal is álnokul. Ha valaki a fogságban akar tartani, hát ő az, mert a saját céljait szeretné elérni, az erdélyi fejedelemségre pályázik titokban, lehet a fia számára. Ezért fordult a Báthory család ellen, a keze messzire elér… Báthory Zsigmond is meghalt a börtönben, lehet, megmérgezték.
Én döbbenten hallgattam ezeket, és csodálkoztam, de végül is jó volt, hogy végre minden tisztázódik előttem, saját sorsom is. György figyelmeztetett, elfogyott az időnk. Ő lement a kapuőrséghez, nehogy valaki gyanút fogjon.
Mi még néhány percre kimentünk az erkélyre, ezt én kértem. Palkómmal csak itt tudtam még néhány szót váltani, tanuljon szorgalmasan és őrizze apja emlékét, legyen ő a példaképe, őrizzen engem továbbra is változatlanul emlékeiben. Ő simogatta a kezemet s tudtam felesleges ezekre figyelmeztetnem.
Kicsi Erzsó már anyja ölében szunnyadozott, ujjait szopogatva, de a szeme még nyitva volt. Én megsimogattam a fejét, ő elmosolyodott. Kata míg ágyazott neki a karomba tette, s ez volt számomra az a ritka pillanat, mely heteken át fogva tartotta szívem
Künn a távoli hegyek már az éj közeledtét jelezték. A naplemente épp olyan narancsvörös fényben tündökölt, mint amikor Ferenccel ültünk itt, több mint harminc évvel ezelőtt. Szemem elhomályosult… Milyen távoli az emlék, s mégis milyen közel jött az az este… Milyen rövid az élet, n mennyi naplemente varázsolta, azóta bíbor fénybe a láthatárt. Az idő mégis, mintha azóta is, csak azt jelezné, azt az egyet, hogy minden nap ajándék, ami adatik az embernek… mint adatott ez a nap is nekem, életem sötétjében újra a nap fénye, a lemenő napé, amit köszönteni illenék, ahogy Ráchel kért erre halála előtt…
De hiszen már a csillagok is fénylenek a láthatáron… nem is csak fénylenek, ragyognak, hogy könnyű legyen a búcsú most és majd egykor az utolsó, a végleges…
Klcsi Erzsó már elaludt.
Mi elcsendesedve néztük a csillagok sokaságát… én bizonyára utoljára… tudtam ezt, de nem fájt a szívem.
Búcsú szeretteimtől, a csillagos égtől hátralévő életemet bearanyozta.
báthory erzsébet balladája- 44. fejezet
44. Irgalmazz Úristen immáron énékem.
Földi élete beteljesedett azon az csillagfényes éjszakán a fogolynak. Bálintnak szépen köszönte hátralévő életében.
Unokája, Erzsébet olyan értéknek tűnt, mintha nélküle csonka lett volna az élete. A gyermekkel valamiféle meghosszabbításnak érezte az életét.. Igaz, ez a gyermekei révén is adva volt, mégis a kislány mint saját vére az ő nevét viseli, mint Anna nagyanyja nevét, ezt tudva kiengesztelődött, a sors nem várt ajándékának tekintette., Mintha Erzsébet folytatná azt, amit ő most már abbahagy.. Lehet, jobb lesz a sorsa, bár ő sem volt elégedetlen saját sorsával, csak ez az utolsó négy év, a ragsors csúfította el. Amit előtte évtizedeken átélt, ha voltak is nehéz napjai, betegség, halál, de az összegzés szép és tartalmas élet. Ferenc és a gyermekei olyan ajándékok voltak számára, amiért nem lehet eléggé hálás a Mindenhatónak. Ezt a szép életet teljesítette be a kis Erzsébet.
Ilyenekkel volt tele a szíve azután a csillagos, nyári este után.
Örömének azonban volt árnyoldala is. Családjának, a Báthoryaknak halálát könnyeivel gyászolta éjszakákon át, és látta is maga előtt az isteni törvényt tagadó halál borzalmát.
Látta unokaöcsét, Gábort sok sebtől vérezve a Pece patak vízében mezítelenül, egyetlen együtt érző lény, kutyája őrizte csupán, aki az életéért is küzdött a sokszoros túlerővel szemben. Mégis ez a halál és Zsigmond unaka testvére halála nemcsak árnyékot vetett, valamiképp a saját gyalázatát is enyhítette, mert így a Báthoryak elleni összeesküvés része lett, s így a családért való szenvedés szimbólumává magasztosult. Ő az ellenség gel csak úgy harcolhatott volna, ha a király a perét kiharcolja Thurzóval szemben.
De ez nem adatott meg neki. És ki tuja, talán majd egyszer, évtizedek, évszázadok multán igazságot szolgáltat az utókor nekik, Gábornak, Zsigmondnak, és neki. Hiszen „ Az Isten malmai lassan őrölnek”.
Így tudott beletörődni a becsületüktől megfosztott Báthoryak sorsába. S maradt a kiengesztelődés kis unokájában, Erzsébetben.
Utolsó estéjén panaszolta Bálintnak, hogy milyen hideg a keze.
-Semmi az, Asszonyom, feküdj le. – Válaszolta az őr.
Ő pedig a párnát a fejétől a lábához tette, mert a lába is fázott. S mivel a lába így sem tudott felmelegedni, sokat forgolódott, álmatlanul töltötte az éjszakát. De a szíve se volt rendben. Alig vert s mintha meg akart volna állni, fájdalmasan nyilalt. Ilyenkor szokott Ráchel borogatást adni, de most szinte örült a bajnak, hátha végét járja derékba tört élete. Hiszen nincs ennél forróbb vágya. Aztán múltak a percek, az órák a múltba kalandozott, könnyeivel társította azt is ami szép volt és azt is ami fájt…
„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak”. Kedves igéje jutott eszébe, mert most a könnyek valóban boldoggá tették, most értette meg a boldog mondás mélységét… mintha már egy másik birodalomból nézné, ami elmúlt… odaátról, ahová egész szível vágyott.
Aztán az éneket vélte hallani, ami végigkísérte életét: „Irgalmazz Úristen…” Először csak imádkozta, majd halkan énekelni kezdte, nem akarta zavarni az őröket éjnek idején…Az ének mégis egyre hangosabb lett, mert a szíve dicséretet mondott mindenért, ami felülről jött ajándék volt.
Bálint felébredt és keresztet vetett:
-Az úrnő haldoklik…
„Irgalmazz Úristen, immáron énnékem
Irgalmazz Úristen immáron énnékem,
Mert csak benned bízik? Uram az én lelkem,
És tebenned nyugszik, Uram az én szívem.
Azért, Uram, Téged én felmagasztallak,
Te dicsőségedben hatalmasnak mondlak,
Mind e világ előtt irgalmasnak vallak,
És jóakarómnak én tégedet hívlak.”
Éjjel 2 órakor meghalt Báthory Erzsébet. 1614 augusztus 21-én.
Földi élete beteljesedett azon az csillagfényes éjszakán a fogolynak. Bálintnak szépen köszönte hátralévő életében.
Unokája, Erzsébet olyan értéknek tűnt, mintha nélküle csonka lett volna az élete. A gyermekkel valamiféle meghosszabbításnak érezte az életét.. Igaz, ez a gyermekei révén is adva volt, mégis a kislány mint saját vére az ő nevét viseli, mint Anna nagyanyja nevét, ezt tudva kiengesztelődött, a sors nem várt ajándékának tekintette., Mintha Erzsébet folytatná azt, amit ő most már abbahagy.. Lehet, jobb lesz a sorsa, bár ő sem volt elégedetlen saját sorsával, csak ez az utolsó négy év, a ragsors csúfította el. Amit előtte évtizedeken átélt, ha voltak is nehéz napjai, betegség, halál, de az összegzés szép és tartalmas élet. Ferenc és a gyermekei olyan ajándékok voltak számára, amiért nem lehet eléggé hálás a Mindenhatónak. Ezt a szép életet teljesítette be a kis Erzsébet.
Ilyenekkel volt tele a szíve azután a csillagos, nyári este után.
Örömének azonban volt árnyoldala is. Családjának, a Báthoryaknak halálát könnyeivel gyászolta éjszakákon át, és látta is maga előtt az isteni törvényt tagadó halál borzalmát.
Látta unokaöcsét, Gábort sok sebtől vérezve a Pece patak vízében mezítelenül, egyetlen együtt érző lény, kutyája őrizte csupán, aki az életéért is küzdött a sokszoros túlerővel szemben. Mégis ez a halál és Zsigmond unaka testvére halála nemcsak árnyékot vetett, valamiképp a saját gyalázatát is enyhítette, mert így a Báthoryak elleni összeesküvés része lett, s így a családért való szenvedés szimbólumává magasztosult. Ő az ellenség gel csak úgy harcolhatott volna, ha a király a perét kiharcolja Thurzóval szemben.
De ez nem adatott meg neki. És ki tuja, talán majd egyszer, évtizedek, évszázadok multán igazságot szolgáltat az utókor nekik, Gábornak, Zsigmondnak, és neki. Hiszen „ Az Isten malmai lassan őrölnek”.
Így tudott beletörődni a becsületüktől megfosztott Báthoryak sorsába. S maradt a kiengesztelődés kis unokájában, Erzsébetben.
Utolsó estéjén panaszolta Bálintnak, hogy milyen hideg a keze.
-Semmi az, Asszonyom, feküdj le. – Válaszolta az őr.
Ő pedig a párnát a fejétől a lábához tette, mert a lába is fázott. S mivel a lába így sem tudott felmelegedni, sokat forgolódott, álmatlanul töltötte az éjszakát. De a szíve se volt rendben. Alig vert s mintha meg akart volna állni, fájdalmasan nyilalt. Ilyenkor szokott Ráchel borogatást adni, de most szinte örült a bajnak, hátha végét járja derékba tört élete. Hiszen nincs ennél forróbb vágya. Aztán múltak a percek, az órák a múltba kalandozott, könnyeivel társította azt is ami szép volt és azt is ami fájt…
„Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak”. Kedves igéje jutott eszébe, mert most a könnyek valóban boldoggá tették, most értette meg a boldog mondás mélységét… mintha már egy másik birodalomból nézné, ami elmúlt… odaátról, ahová egész szível vágyott.
Aztán az éneket vélte hallani, ami végigkísérte életét: „Irgalmazz Úristen…” Először csak imádkozta, majd halkan énekelni kezdte, nem akarta zavarni az őröket éjnek idején…Az ének mégis egyre hangosabb lett, mert a szíve dicséretet mondott mindenért, ami felülről jött ajándék volt.
Bálint felébredt és keresztet vetett:
-Az úrnő haldoklik…
„Irgalmazz Úristen, immáron énnékem
Irgalmazz Úristen immáron énnékem,
Mert csak benned bízik? Uram az én lelkem,
És tebenned nyugszik, Uram az én szívem.
Azért, Uram, Téged én felmagasztallak,
Te dicsőségedben hatalmasnak mondlak,
Mind e világ előtt irgalmasnak vallak,
És jóakarómnak én tégedet hívlak.”
Éjjel 2 órakor meghalt Báthory Erzsébet. 1614 augusztus 21-én.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)